Mikor kisgyerek voltam, mindig előre tudtam, mikor leszek beteg. Vagyis leginkább sejtettem. Mivelhogy köztem és bátyám között másfél év korkülönbség van (legalábbis életkort tekintve... de tudjuk, hogy értelmi szinten én vagyok érettebb... hehe) és biztos lehettem benne, hogy ha ő lebetegedett, akkor én is el fogom kapni tőle előbb-utóbb. Mindig egyszerre voltunk betegek. A diagnózis ugyanaz, a kezelése ugyanaz, a gyógyulási esély azonos... Volt, mikor egyikünk-másikunk visszaesett, és így egy-egy betegség eltarthatott akár hetekig is... Mert mire valamelyikünk meggyógyult volna, a másikunk nagyon testvériesen úgyis azt mondta volna: "nélkülem egy tapodtat sem!"... Nagy ritkán persze előfordult az is, hogy csak az egyikünknek ment a hasa vagy lázasodott be, az is már csak akkoriban, amikor külön szobában laktunk....
Nos, most újra gyereknek érezhetem magam. Bátyám összeszedett valami nyavalyakórságot, és hazahozta, ajándékba nekem. Pár napja kúrálja magát mindenféle antibiotikummal, mert torka fájt, lázas volt, mit tudom én még mi baja volt, és ma estére persze az én torkom is megfájdult. A szép pedig az, hogy Luisnak is egészen biztosan átadtam a lappangó kórt. Persze, tudom én, hogy semmi komoly, és pár nap alatt kiheverem, meg minden, de akkor sem szeretek beteg lenni, és egyáltalán nem akarok itthon maradni táppénzen. A másik meg az, hogy bármilyen hasmenést vagy köhögést jobban elviselek, mint a nyomorúságos torokfájást, amiből elég volt 7 éve éppen ilyenkor. Azóta úgy félek az ilyen betegségektől, mint macska a tűztől...
Szóval ezúton is köszönöm, Tesó, hogy nem hagysz ki a jóból, hadd tudjam, milyen is az összetartozás és az egymásrautaltság! De könyörgöm, tudom én enélkül is, hogy mennyire a szíved csücske vagyok, és te is tudod, hogy számíthatsz rám mindenben!
Azt pedig szeretném másképpen átérezni, hogy egy család tajgai vagyunk mindketten!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Pötyögj valamit körültekintően. :)