In Memoriam

Reggelente megvárta, míg fölébredek és csak akkor kezdett el mocorogni, ha látta, hogy ébren vagyok. Kibírta mellettem az egész éjszakát, és ha korábban keltem fel mint az etetés, akkor sem kezdett el hamarabb kunyerálni.

Visszahozta az alufólia golyócskát, ha eldobtam, és oda is hozta magától, ha játszani akart.

Együtt volt szokásunk vadászni: én felhajtottam a vadat, ő levadászta. Erre volt egy különleges mód, ahogy csak én tudtam hívni, és ha ezzel a hívással hívtam, a cicám egyből tudta, hogy valahol légy vagy molylepke vagy más repülő tárgy van.

Ha ki akart menni a szobából, leült az ajtó elé és kitartóan nézte. Ha nem vettem észre, vagy nem történt semmi: nyávogott. Ha még a nyávogására sem reagáltam, elkezdte kaparni az ágyat, mert tudta, hogy arra rögtön kidobom. (Utáltam érte, hogy az ágyamat kaparja! És az ajtót is folyton kaparta, ha be akart jönni. Egyszerűen csak kopogott. Vagy a hangjával csöngetett.)

A kezemből megette a tésztát is, a sajtot, a tojást, a táljából csak a macskakaját. Szerette a kukoricát.

Nyáron elvittük egy hónapra magunkkal Balatonra a nyaralónkba, és ott minden nap reggel elment, estére visszajött. De ha én hívtam, kerestem, visszajött, akár délután 2-kor is.

Egyszer felmászott félelmében egy vörösfenyőre, és nem tudtuk onnan sehogysem leimádkozni. Érte kellett mászni, és az ölembe esett. Karcolás nélkül megúszta.

Megküzdöttünk bolhákkal, kullancsokkal, egyéb gonosz állatokkal, és mindig mi voltunk az erősebbek.

Szerette a tejet, a joghurtot, a kefírt, a tejből készült ételeket, s amikor én kibontottam egy joghurtot, neki előbb kellett megkóstolni, mint nekem... 

Időnként rájött a füvezhetnék és akkor elkezdte rágcsálni a lakásban található különböző szobanövényeket. (Pontosan tudta, melyik "ehető" és melyik nem.)

Mosakodni napi rendszerességgel szokott, de akkor sűrűbben csinálta, ha sokáig simogattam. (Mert a szagomat akarta eltüntetni, én tudom.)

Minden alkalommal, mikor hazaértem, ő már ott ült az ajtóban, és várt. Tudta, hogy jövök. És nem csak a vacsorát kérte.

Hosszú percekig dörgölőzött és követett mint egy pincsikutya. Addig nem volt "nyugta", míg az ölembe nem vettem és meg nem simogattam. Aztán ha elég volt a simogatás, simán csak lemászott az ölemből.

Minden ajtózörgésre odafutott a bejárat elé, teljesen mindegy volt, hogy rokon jött-e vagy idegen.

Nagyon szerettem simogatni.

Szerettem játszani vele.

Szerettem beletúrni az ujjaimat a bundájába.

Szerettem becézgetni, és ő is szerette a hangomat, a becéző szavaimat hallani.

Sokszor hívtam kis hülyének, hűtlen-hálátlan dögnek, de arany szívemnek, kis kincsemnek, drága kiscicámnak is. Mindent kiérdemelt, és nagyon rászolgált a nevére.

Ő volt a világ leggyönyörűbb és leghűségesebb macskája. 

Galád. Az én cicám.

*2012.04.16.-2015.01.05.†

Remélem, sokáig fogok még róla álmodni, és sokáig fogom még "hallani" az ajtókaparását.