Kollegiális (v)iszonyok

Kezdeném azzal, hogy az új iroda nem igazán hozta be a hozzá fűzött reményeket. Az első egy-két hét még viszonylag könnyű volt, mert elég sok feladatom volt, amit el kellett látnom, sok vizet nem zavart a kolléganőm. De aztán elkezdett egyre jobban zavarni. Litániát tudnék írni arról, milyen furcsa ember és milyen beteg szokásai vannak.

A múlt hónapban, amikor adódott a lehetőség, hogy átcuccoljak a másik szobába, túl hirtelen történt minden, és nem gondoltam át alaposan. Én hívtam oda a kolleganőmet, vagyis kérdeztem rá, hogy ő jöhet-e, és aztán kérdeztem meg őt is személyesen. Kapva kapott az alkalmon, alig várta, hogy költözhessünk. Napokig lázban égtünk, nézegettük az új irodát, hogy hogyan fogjuk berendezni, ki hol fog ülni, és milyen jó lesz nekünk, mert nem leszünk teljesen elszeparálva a többiektől, de mégis minden  közel lesz, mi meg távol. Azt hittem jó lesz. Szóval mikor átköltöztem az új irodába, vagyis amikor felajánlották, nekem jutott eszembe, hogy odahívom azt a csajt is, talán jól elleszünk ketten. Annyit tudtam róla, hogy ő sem szereti azokat a slágereket, amik egész nap szólnak a rádióban. Mindent megtettem volna annak érdekében, hogy ne kelljen egész nap ugyanazt a 10 dalt hallgatnom. Gondoltam, majd választunk magunknak mást, elég tág az ízlésem. Legfeljebb alkalmazkodom az ő zenei ízléséhez. Az első tervem dugába dőlt. Ugyanis már az első nap kijelentette, hogy ő úgy nem tud koncentrálni, és nem is érti, hogy a többiek hogy tudnak munka közben zenét hallgatni, mert neki ahhoz csönd kell.

Gondoltam, jó lesz, mert végülis annál a 10 dalnál minden jobb. Még a csönd is. Legfeljebb majd hallgatom olyan hangerővel, hogy ő ne hallja.

Az első alkalommal, mikor bekapcsoltam a zenét, rögtön rám szólt, hogy kapcsoljam ki. Jó, kikapcsolom, még mindig nagyon örülök az új irodának. Eltelt egy kis idő, és látom, hogy a fején van egy fejhallgató. (Amit az előző szobában csak arra használt, hogy kiszűrje a kinti zajokat.) Rá is kérdeztem, hogy mit hallgat. A válasz az volt, hogy dokumentumfilmeket angol és portugál nyelven, hogy ne felejtse a nyelvet és tudjon gyakorolni... Na, itt már kezdett furcsa lenni nekem. A zenétől nem tud koncentrálni, a dokumentumfilmtől (amire oda kell figyelni) meg igen? De nem foglalkoztam vele. Sok munkám volt.

A legnagyobb hőség kezdetén elvittem magammal a kis asztali ventilátoromat (ez is az egyik előnye annak, hogy 5 perc sétára lakom a munkahelyemtől), és kitettem az asztalra. Mert az volt az infónk, hogy a légkondi nem működik, és kolléganőm nem is szereti. De én kész voltam meggyulladni is a hőségtől, úgyhogy ezzel enyhítettem a helyzetet. Délután aztán szépen visszacsomagoltam a tatyómba és hazahoztam. Ezt eljátszottam 3 egymást követő napon. Mígnem az irodavezető megjegyezte, hogy van ám légkondi is, és odahozta a távirányítóját. Innentől kezdve a ventilátort nem kellett hurcibálnom magammal. Gondoltam, egy kellemes 22 °C-t beállítok, és az mindkettőnknek jó lesz. Na, kolleganőm (továbbiakban csak K) negyed óra múlva kikapcsoltatta, hogy ő fázik. Na erre ideges lettem, és ezt mondtam neki: "Na nem, azért ezt már nem. Nem hallgathatok zenét miattad, és nem használhatom a légkondit se?! Te azért vagy itt, mert én idehívtalak. Ha nem tetszik, ahogy dolgozom, menjél vissza a fiúkhoz" - vagyis az előző szobájába, amellé az öt ember mellé, akiket szintén nem hagyott dolgozni a hülyeségei miatt. Na, ha akkor D nem lép be az irodába, oltári nagy vitatkozás lett volna belőle. Utána csak annyit mondott, hogy "jó, akkor kapcsold be a légkondit." Teszem hozzá, nem egyszer eljátszotta, hogy kapcsoljam be, mert melege van, utána meg hogy ki, mert fázik. Semmi sem volt jó neki. A cérna nálam akkor szakadt el igazán, amikor egy alkalommal lekapcsoltam a klímát, és láttam, hogy a fején ugyanúgy ott van a fejhallgató. Megszólaltam, hogy: "Milyen nagy csönd lett hirtelen". Erre ő: "Igen, jobban hallom a zenét."

Mondom MI?! Zenét?! Hát hogy van ez? Nem azt mondtad, hogy a zenétől nem tudsz koncentrálni?

a válasz: "Hát, én érdekes vagyok ebből a szempontból, mert van, amikor ugyanazt hallgatom meg sokszor egymás után. Most pl éppen Vivaldit hallgatok."

- De nekem azt mondtad, hogy nem tudsz munka közben zenét hallgatni - mondtam én (bár, a Vivaldival is kiegyeztem volna.)

- Hát, hogy is lehetne ezt megoldani? ... - hagyta nyitva a kérdést, és ezzel le is zárta a beszélgetést.

Ekkor kellett volna azt mondanom neki, hogy "Vagy hallgatjuk közösen, vagy ne hallgass semmit." Vagy valami durvát, pl hogy takarodjon vissza a másik szobába.

Megint eltelt egy pár nap, kezdtem megnyugodni, bár annyira már nem örültem az új irodának, kezdtem visszasírni a régit. Aztán egyszer csak lebetegedett. Egy egész hétig nem jött dolgozni. Az volt a lehető legjobb hetem. Végre minden úgy volt, ahogy én szeretem. Utána visszajött... És kezdődött minden elölről.

Egy idő után már nem bírtam, és előadtam a farbát a főnökömnek, és elmondtam, hogy nem lehet így együtt dolgozni vele. Idegesített a hangos csámcsogása, a csöndes puffogásai, meg amikor tüntetőleg felvett egy stólát a vállára, mert fázott a 22 fokban... De a legszebb mind közül, hogy olyan bástyát épített maga köré könyvekből, hogy egy legomester megirigyelte volna. Ki se látott közülük. A 100 cm hosszú és 60 cm széles asztalát telepakolta. Meg maga körül a földet is. Nem is értettem. Egy olyan szűk folyosót hagyott magának az asztalához, hogy én már be se tudtam volna menni. A Discovery-n volt egy műsor beteges emberekről, akik pl gyűjtögetnek, na hát ilyennek tudom elképzelni K-t is. És a könyvkupacok nem fogytak, hanem nőttön-nőttek. Szerintem az volt a terve, hogy az én asztalomra borulnak majd egyszer. Ezt is szóvá tettem a főnökömnek. Hogy állandóan egyik helyről a másik helyre pakolgatja a könyveket, és mindig újabbakat válogat hozzájuk. Pedig a rögzítőknek meg lett mondva, hogy válogatás nincs, amilyen sorrendben jönnek a könyvek, úgy kell őket felvinni a weboldalra. A főnököm meg is ígérte, hogy majd beszél K-val, és majd keres neki másik szobát, nagy ez az épület. Aztán ha szeptemberben jön új munkaerő, majd beül hozzám. (Az jó is lesz, mert egy ismerősömről van szó, akivel elég egy húron vagyunk, szerintem jól ki fogunk jönni egymással. De eleve is, ha lenne valami súrlódás, meg fogjuk tudni beszélni, mert civilizált emberek vagyunk.)

De hogy a helyzet mikor durvult el, azt nem tudom. K szerda óta nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Először csak azt hittem, rossz kedve van, vagy bal lábbal kelt fel. De mikor rajtam kívül mindenkivel kedves volt, sőt, szokatlanul kedves, már kezdtem érteni mindent. Valamiért megharagudott rám. Akkor még nem tudtam a háttérről. Akartam neki felolvasni egy vicces e-mailt, de mikor megszólítottam, rideg elutasítással ennyi volt a válasza: "Bocs, nem érek rá." Hihetetlen undok hangsúllyal. Oké. Másnap ugyanúgy bementem dolgozni, de a hangulat semmit sem változott. Szerintem akkor már valami zajlott a háttérben. Aztán végül tegnap délelőtt, mikor a munka javarészét már letudtam, bekapcsoltam a zenét, olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. Ekkor kezdett elszabadulni a pokol. Először csak azt vettem észre, hogy egy pohár vizet nem hajlandó a gépénél meginni, az összes táplálékkal és folyadékkal, amit fogyasztani szokott átlagosan egy nap, kivonult a konyhába. Ott ette az ebédjét, az almáját, a kekszet, ott itta a pezsgőtablettát, a vizet, és többször járt ki-be mint előtte az összes munkanapot együttvéve. Azelőtt egy percre sem hagyta el a gépet, reggeltől délutánig dolgozott, ott evett, ott ivott, szerintem a szükségét is délutánig tartogatta... Tegnap meg mint akit kicseréltek, állandóan kijárkált. Aztán csapkodni kezdte a könyveket jó hangosan, meg az ajtót, szándékosan akkor, mikor vonalban voltam, hogy lehetőleg az ügyfél is hallja. Minden egyes hívásnál elkezdett csapkodni. Aztán egyik alkalommal, miután letettem a telefont, higgadt hangon csak ennyit mondtam: "Hiába csapkodsz. Ez az én irodám. És akkor is az én irodám marad, ha csapkodsz." Erre nem szólt semmit. K elkezdett még több könyvet felhalmozni maga előtt az asztalon, aztán egyik zsákból ki, másik zsákba be, asztalról le, másikakat helyette fel, aztán zsákba be, majd másik zsákból ki, nem is értettem, miért csinálja. Mániákus. Azt gondoltam, hogy ezzel próbálja magát nyugtatni.

Nagyjából egy órával később A (főnök) hívott, és K-t kérte a telefonhoz. Egy negyed órát beszéltek legalább. Nekem a torkomban dobogott a szívem.

Gondoltam, jó, legfeljebb megyek vissza tanítani, úgyis mindenhol tanerő hiány van.

De nem ez lett a vége. A telefonkagyló forró volt, mikor visszaadta, szóval nagyon ideges lehetett.

Aztán a munkaidő lejárta előtt egy 3/4 órával jöttek a fiúk, hogy "most ért vissza mindenki, most lesz idő, akkor csináljuk?" és fogták, elkezdték áthurcolni egy másik szobába az összes létező holmiját. Szóval arra volt a nagy pakolás, hogy fogta magát, és átköltözött egy másik helyiségbe. Nem maradt utána semmi, csak az üres asztala, az üres fiókja, meg a megfagyott levegő.

Reméltem, hogy ez lesz a vége, de nem hittem, hogy ekkora zűrzavar fogja megelőzni. Ahogy Micimackó mondaná: "Nem így akartam."

Szóval most úgy áll a dolog, hogy van egy saját irodám, ahol én vagyok az úr, és nincs rajtam kívül senki ott, és majd ősztől jön egy ismerősöm, akivel lehet is együtt dolgozni.

A bónusz: K időközben törölt az ismerősei közül is. Tényleg nagyon haragudhat rám... Mikor ezt megvitattam az exével, aki szintén a cégnél dolgozik, ez a beszélgetés zajlott le:

-Törölt az ismerősei közül is.

- Engem is. De még jó régen.

- Engem nem befolyásol, mert nem nagyon érdekel, hogy milyen könyv bemutatókra, meg felolvasó estekre jár.

- Nekem volt szerencsém ilyen felolvasó esten lenni, a pokol egyik bugyrát így képzelem el. :D

- Az fájhat.

És megállapítottuk, hogy jobb lesz ez így mindenkinek, nekem pedig végre lesz egy jó hétvégém. Mondjuk a hétvége mindig jó, ha nem kell vele egy szobában lennem.

Kicsit már belefáradtam, hogy mindig én alkalmazkodok másokhoz, és nekem kell idomulni. Egyszer már végre legyen nekem jó! És most a sok bosszúság ellenére is, de jó. Nagyon jó.