A szépülő emlékek margójára

Pár napja meghallottam egy dalt a múltból. Egy dalt, amire már nem is emlékeztem, de az embert és a vele való emlékeket előidézte. Két napig őrlődtem (régebben is voltak már ilyen napjaim, de aztán mégis meggondoltam magam), két napig tépelődtem, hogy meg merjem-e tenni... Aztán végül erőt vettem magamon, és gondolkodás nélkül írtam neki egy rövid levelet. Majdnem 6 éve nem beszéltünk egymással. 2012 októberében volt az utolsó elköszönés. Azóta annyi minden változott, annyi mindent átéltem, de egyetlen dolog nem: hogy még mindig gondolok rá. Persze, vannak időszakok, amikor nem ő jár az eszemben, sőt, egészen hosszú időre is tudom mellőzni, talán fel sem tűnik a hiánya, de mégis... időről időre visszakúszik az emlékezetembe, és akkor tarol mindent. Aztán vagy hagyom, hogy magától elmúljon, vagy elébe megyek. Most ezt tettem. Írtam neki. Nem tudtam, milyen fogadtatásra számíthatok, nem tudtam, egyáltalán fog-e válaszra méltatni, nem tudhattam, hogy örömöt vagy meghökkenést vagy bosszúságot váltok ki belőle, egy dologban biztos voltam: nem fogom hatás nélkül hagyni. Mert én is az élete része voltam. Mert ha nem is úgy mint szerettem volna, de fontos voltam neki. És bármennyire is akarnám (amúgy nem akarom), nem tudok nem hatni rá. Szóval tudtam, hogy valami lesz, csak azt nem tudtam, hogy mi.

Hirtelen minden emlék előtört bennem, és mindegyiket gyönyörűnek láttam. Az idő tényleg mindent megszépít.

Tudtam, hogy a hatás nem marad el. Cselekedtem.

Írtam. 10 mondatot, nem többet. Aztán vártam.

Visszaírt. A torkomban dobogott a szívem. Levelében nem volt bántás, nem volt tagadás, nem volt bosszúság. Öröm volt és meglepődés. Örült. Nekem.

Nem tudom, mi lesz ebből, nem tudom, meddig fog tartani, de érzem megint, hogy a lelkemre települ. Szépen fokozatosan kúszik vissza, mint egy inda a faházra. Még nem tudom, hogy tüskék fognak kinőni, vagy virágok, de egyelőre várok.

Lehet, hogy hülye döntés volt, de az is lehet, hogy életem legjobb döntése.

Majd elválik.

Várok.