4.

Attól félek, hogy ha nem írok minden nap valamit, egy idő után úgy elmegy a kedvem az egész blogolástól, hogy hónapokig nem jelentkezem. Pedig mesélni valóm lenne jócskán. Mondjuk javarészt inkább csak nekem lényeges, de ha magamnak sem írom le, akkor nincs értelme az egész blogolásnak.

Nem tudom, mi van, talán front, és minden gyerek egyszerre lett frontérzékeny, de ma használhatatlanok voltak. Egyetlen órát sem tudtam úgy megtartani, ahogy azt elterveztem, sőt, a tervezett dolgaimból gyakorlatilag semmit sem tudtam megcsinálni velük. Olyan gyerekekkel is veszekednem kellett, akik egyébként csöndes, nyugodt, engedelmes kölykök. Névtáblát akartam velük készíteni, de most már úgy érzem, fölösleges lenne, hiszen egy nap alatt mindenkinek megtanultam a nevét. Annyit kellett ugyanis rászólnom a csoportra. Hisztik, verekedések, dobálózások, kiabálások, harapdálások, karcolások, csúfolás, levelezés, árulkodás, mutogatás, általános börtönhangulat volt ma jellemző rájuk. Olyan méreteket öltött, hogy fel kellett hívnom Ihajt a tanáriból, hogy tegyen rendet, mert az én képességeimet meghaladja. Közben végig azon görcsölök, nehogy valamiképpen visszaszálljon rám, és ha megkérdezik, hogy milyen velem együtt dolgozni, azt ne mondja, hogy alkalmatlan vagyok erre a feladatra, mert még csak 3 nap telt el, de egyáltalán nem tudok rájuk hatni semmivel, és nem tudok fegyelmezni. Valahol egy kicsit megnyugtató, hogy ő is kiabál, meg neki is mindent hússzor kell elismételnie mire megértik, de ez engem nem mentesít. Sajnos. Minden nap új kihívás és új küzdelem.

A nap végén, mikor a szülők jöttek a csemetéikért, Ihaj hatukat behívta az osztályterembe, jelen voltak a gyerekek is, és jól elbeszélgetett a szülőkkel a történtekről. Én sajnos nem tudtam jelen lenni, mivel 4 órakor jelenésem volt egy másik osztályban.

Épp kinn álltam az udvaron, próbáltam meggyőződni róla, hogy az énrám bízottak mind hazamentek már, amikor is megállt mellettem egy fickó, talpig kitetoválva, feketére festett körmökkel, gyűrűkkel és piercingekkel, megtestesült hasonmása egy magyar zenésznek. Olyannyira megtestesült, hogy rá is kellett kérdeznem, ő maga az előadó, vagy csak hasonlít arra a bizonyos előadóra. A választ pedig ki nem találnád: tényleg ő volt. Pont abba az iskolába (meg nem mondom, melyik évfolyamba) jár a gyereke, ahol én tanítok. Egy hiba van a történetben: én csak tudom, kiről van szó, melyik zenekar melyik tagjáról, de sajnos a műveltségem eddig tart, ugyanis azon kívül a pár dalon kívül, amiket a rádiókból lehet hallani, nem hallgatok tőlük mást. Pedig mekkora lett volna már, ha a munkahelyemen kérek aláírást vagy közös fotót az egyik kedvencemtől. :D Sajnos Lukács Lacit még nem láttam a környéken. :)