Mennyi?! Harminc!!

Ma szakaszokban tört rám a zokogás. Na jó, azért ez erős túlzás, de igencsak elszontyolodtam, mert reggel arra ébredtem, hogy már nem vagyok huszonéves... Ez egy nagyon sokkoló dolog. Lesz egy egész évem, hogy hozzászokjak. Gondoltam, hogy fájni fog, de azt nem gondoltam, hogy ennyire szíven üt majd. Nem készültem rá, hogy ennyire megvisel. Kimondani is iszonyat. 30 éves lettem. Egy szempillantás alatt odalett az ifjúságom. Könnyek között búcsúztattam el.

Egy szűk 10 évvel ezelőtt még elkérték a személyimet, ha alkoholt vagy mondjuk édesapámnak cigarettát vettem a boltban. Rég betöltöttem már a 20-at, sőt, a 22-t is, és még mindig 16 évesnek néztek. Akkor azt mondták, fogok én még ennek örülni. Nos, nem örültem. Én mindig annyi idősnek akartam látszani, amennyi valójában voltam. Na, kérem, ez az álláspontom ma megtört. Nem akarok 30-nak látszani, és nem is akarok 30 lenni. Egyáltalán nem akarok "nagy" lenni. Most van az az időszak, hogy szívem szerint letagadnék 5, de inkább 10 évet. Akárki, valaki, bárki! Mondjátok, hogy ez még nem a vég!

Mindig is szánakoztam az olyan nők felett, akik nem tudják elfogadni a korukat, és 10, vagy akár 20- 30 évvel is fiatalabbnak akarnak látszani a valós életkoruknál. És most vizionáltam, hogy én pontosan ilyen leszek. Mint ez a néni itt. (Igazából a képen látható hölgy 80 éves, és nagyjából 60-nak látszik, de ő még ezt is le akarta redukálni 40-re. A valóságban csak az unokája sminkelte ki, gondolom a hecc kedvéért.) De akkor is. A világ tele van olyan nőkkel, akik egyszerűen nem viselik el az öregedést, hogy ráncosodik a bőrük, megereszkedik a mellük, a szemhéjuk, változik a testük, és már nem áll jól nekik a bőrszerkó meg a vörös rúzs. Aztán feltupírozzák a hajukat, a tejfehér hajat is vörösre vagy feketére festik, amitől úgy néznek ki, mint ha megrágta volna és aztán kiköpte volna őket egy hal... Erős sminket használnak, pirosítót, vörös rúzst, lila szemfestéket, és fekete körömlakkot, tűsarkú cipőben járnak, bőrmelltartót vesznek fel, és a fél arcukat eltakarja a "napszemcsi". Aztán feltotyognak a buszra, és kikövetelik maguknak az ülőhelyet. 60 évesen is 40-nek képzelik magukat, és zokon veszik, ha nem kérik fel őket egy buliban táncolni. Ez a sors vár rám is? Olyan leszek, mint Lorán Lenke? Nem akarok ilyen véget! Egyáltalán. Nem akarok 30 éves lenni! Így nem. Sehogy sem. Hogy lehet ezt feldolgozni?

Én mondom, a negyed évszázad nem volt ennyire megrázó. Pedig az éppen egy emberöltő. Mondták, hogy nehéz lesz. Na de ennyire?

És mikor édesanyámnak is elpanaszoltam, hogy mennyire kiábrándító a valóság, könnyedén csak ennyit szólt: "Az 50. sokkal rosszabb lesz." - Hát köszönöm. Van még 20 évem, használjam ki...

Oké, az én gyerekem - lévén hogy még nincs - nem álmodja tovább az álmaimat, de attól még igencsak elmúltak a gyermekévek, és már nem várnak rám új mesék. Ez van. Megöregedtem. Visszavonhatatlanul. És most sírni volna kedvem.

Rövid melódia

És hála Istennek, a nyarat nem kell végigizgulnom. Idén sem.

Megpihenni - nincs idő?

Mozgalmas volt az utóbbi fél év, mialatt egyetlen szót sem írtam a blogomba. (Ha ez megnyugtat bárkit, még piszkozatba sem...) És nem azért, mert nem lett volna miről írnom, vagy mikor írnom... Esemény is volt bőven, és még időm is (mondjuk ez utóbbi inkább az események szoros következménye...), csak hát úgy voltam vele, hogy ha majd lezárul ez vagy az a dolog, megírom. És aztán mindig jött újabb és újabb helyzet, ami fontosabbnak tűnt az előzőnél, így aztán az előzőeket már el sem akartam mesélni. De most már muszáj előrukkolnom valamivel. Nem is azért, mert hiányoznak az olvasóim (nincsenek is), hanem mert én akarok emlékeztetőt írni magamnak.

Decemberben már elkezdődtek a viharok, de csak januárban bontakozott ki igazán a helyzet, ugyanis a kolléganőm, aki addig az osztályfőnöki teendőket ellátta, nem csak lebetegedett, hanem fel is mondott (vagy őt küldték el, ez már sosem fog kiderülni), ezért egyedül maradtam a gyerekekkel, és hirtelen minden főtárgyat megkaptam. Január közepéig tartott az áldatlan állapot, amikor is felvettek mellém egy másik tanítónőt, aki aztán a reál oldalt vállalta magára, és rákerült az osztályfőnöki szerep is. Viszont a feladat nem lett kevesebb, és a gyerekek sem lettek kezelhetőbbek, úgyhogy rendesen meg kellett küzdenünk mindennel. Azelőtt sosem éreztem, milyen az igazán jó szakmai kapcsolat, és el sem tudtam képzelni, hogy munka mellett barátok is lehetnek az emberek. Hát a páromban, druszámban nem csak egy kiváló munkatársat kaptam, hanem egy remek barátnőt is, és már szinte az első naptól olyan egy húron pendültünk, mint ha világéletünkben egymással dolgoztunk volna. (Lehet ennek az az oka, hogy ugyanaz volt az Alma Materünk?)

Egészen március közepéig minden haladt a legnagyobb rendben, munkában is, magánéletben is, mígnem aztán az egyik vezető beosztásban lévő kolléganőm bántó megjegyzést tett a kinézetemre, azon belül is a hajviseletemre, hogy én azzal hogyan tudok jó példát mutatni a gyerekeknek, ha a gyerekeket ilyen hajjal látnák iskolába jönni, hazaküldenék őket, és ezzel a sehova sem tartozó frizurával és nem tudok jó példát mutatni, pedig nekem ez lenne a feladatom, és legközelebb ne legyen ilyen rövid a hajam, etc. Aztán mikor volt "pofám" félrevonulni és sírni, utánam jött, hogy én szedjem össze magam, felnőtt nő vagyok, ne sírjak, és rendesen kiosztott. Aztán még nem szégyellt este sms-t küldeni, hogy sajnálja, hogy megbántott, csak figyelmeztetni szeretett volna, hogy erre legközelebb jobban figyeljek. Jaaaa, és mindezt a tantestület szájába adta, vagyis azzal kezdte a mondókáját, hogy a tantestületben többen szóvá tették, hogy nem tetszik nekik a hajam, és túl rövid.

Mint később kiderült, a zenei ízlésemmel van baja, hogy én a hétvégéken úgy élem ki magam, ahogy akarom, meg olyan helyekre járok, ami nekem tetszik, de ezt nem vihetem be a munkahelyemre, a gyerekek közé... (Na most, én egyetlen gyereket sem fenyegettem meg, hogy rosszabb osztályzatot kap, ha nem hallgat Metallicát, vagy Iron Maident... Sőt, a 3 év alatt, hogy nekem rövid a hajam, még egyetlen tanítványom sem jött oda hozzám, hogy "neked milyen szép a hajad, én is ilyen rövidet szeretnék" - nekik egyébként is a hosszú haj az etalon, teljesen mindegy, hogy én az enyémmel mit csinálok, nem fog nekik tetszeni... De mindegy.) Hadd tegyem még hozzá azt is, hogy amikor felvettek ide, akkor is ilyen volt a hajam, sőt, akkor még vörös volt! Egyszer még padlizsán-lila is. Csak pár hónapja szolidabb fekete, mert szerintem jobban áll, és természetesebb. De hát ők tudják...

Azt meg, hogy én rocker vagyok, nem tudom, honnan szedték, és nem értem, hogyan lehet egy haj túl fekete. Szerintem ekkor kezdődött igazából minden...

Április közepén kiderült, hogy a Mamám nagyon beteg, és már nem tud magáról gondoskodni, ezért hozzánk költözött. Ápolásra szorult, és kellett, hogy mindig legyen mellette valaki. Ez nagyon megviselte az egész családot, hiszen hirtelen és váratlanul történt. A Teremtő mindössze két hetet adott nekünk, május 4-én haza szólította az én drága Nagymamámat. Én meg pont az iskolában voltam, és éppen nem nekem volt órám a gyerekekkel, amikor megtudtam a hírt. Természetes, hogy kiborultam, és nem tudtam a könnyeimet visszatartani. Nem tudtam semmi másra figyelni, sem gondolni, csak az én egyetlen Mamámra, akit nagyon szerettem. Szóval lehet, hogy nem voltam eléggé higgadt a helyzetben. Na, és ez már a vezetőségnek nem tetszett.

Először csak annyit mondtak, hogy azon a héten maradjak itthon, pihenjem ki magam, és majd meglátjuk, hogyan tudok visszaállni a munkába. Utána való hétfőn már elküldtek táppénzre, hogy írassam ki magam, mert nekem most pihenésre van szükségem, nagyon felzaklatott a gyász, és először egy hét, aztán majd kiderül, hogyan tovább. Az egy hét leteltével már csak az igazgatóval beszélgettem, aki még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy én munkaképes vagyok, és "nem szabadna, hogy a nagymamád halála ennyire felzaklasson" címszóval megkért, hogy már ne menjek be dolgozni, de azért a gyerekektől még elköszönhetek, ha szeretnék, csak ne legyek velük egyedül. A béremet természetesen még megkapom, amíg a szerződés szól, de utána már nem hosszabbítják meg. De úgy látja, hogy én nem kerültem megnyugtatóan olyan állapotba, hogy a gyerekek közé engedjen, és nekem nagyon gyengék az idegeim, pihenésre van szükségem. És még olyan dolgokat is a szememre vetett, amik nem is voltak igazak, vagy nem is úgy történtek, ahogy ő tudja, és még képes volt szeptemberi (!) sérelmeket is felhozni ellenem. Az már nem volt érdekes, hogy december és január idején hetekig (!) voltam egyedül a csoporttal, és dolgoztam kétszer annyit, mint a többiek. Szóval így maradtam május közepén (4 héttel a tanév vége előtt) munka nélkül.

Ez most a nagyon vágott verzió, de annyi energiám nincs, hogy mindent pontosan, szó szerint megírjak. Meg talán nem is akarom. (Hiszen csak felzaklatna... Mert tudjátok, nekem nagyon gyengék az idegeim...)

Ezért ha már így alakult, kapva kaptam az alkalmon, hogy a szüleimmel elutazhatok két hétre Bükfürdőre. Rendszeresen szoktak menni, mert egy kedves rokonunknak van ott üdülési joga, de betegsége miatt nem tudja kihasználni, ezért mindig rájuk testálja. Üröm az örömben, hogy eddig mindig a Mamám ment velük, most sajnos megüresedett a helye, és - mivel nekem úgyis pihenésre van szükségem, ugye? - hát elmentem helyette. Ez egy ajándék volt. És azért sikerült jó alaposan kiáztatnom magam. Azt nem mondom, hogy ki is pihentem a fáradalmakat, mert most nagyon úgy néz ki, hogy nem a tanévet kell kipihennem, mint rendesen a pedagógusoknál szokott lenni, hanem azt a szemétséget, amit velem műveltek. (A vágatlan verzió szerint.)

Mellette pedig még egy fontos dolog történt, ami más körülmények között talán a legfontosabb lenne, de most valahogy elnyomta a többi. Minden egyszerre zúdult a nyakamba. Szóval május elején Luis munkát kapott Pesten, és ezért - míg jobb megoldás nem kínálkozik - hozzánk költözött. Ezért - ugyan nem hivatalos formában - de együtt élünk a kedvesemmel. Hát nem csodás? Mennyivel jobban tudtam volna neki örülni, ha mondjuk egy fél évvel korábban történik meg. Vagy egy fél évvel később. De most történt, szóval most kell neki örülni. És nézzük a dolgok jó oldalát: Most majd lesz időm rendesen kitakarítani neki az egyik szekrényt, hogy a ruhái elférjenek. Azt hiszem, neki is látok.

Egyébként pedig büszke vagyok a focistáinkra, és mondjon bárki bármit, ez akkor is az ő sikerük, és őket illeti a dicséret.

Ma lesz a következő mérkőzésük, ami hamarosan kezdődik, úgyhogy itt most a beszámolót félbeszakítom, és ha megjön az ihlet a folytatásra, majd újra nekiveselkedem.

Béke belétek!

Adj egy 5-öst!

Igazából ezt a bejegyzést meg kellett volna már írnom Óév napján, vagy az Újév első sugaraival, de nem jutottam el addig... Szóval most pótolom, egy éve pont egy nappal korábban írtam... Ha ez így megy, jövőre csak vízkereszt napján jutok el oda, hogy számba vessem az elmúlt évet. :)

Egy pedagógusnak roppant nehéz naptári években gondolkodni, mert az év igazából a tanévet jelenti. A visszaemlékezés is sokkal könnyebb lenne szeptembertől augusztusig, mint januártól decemberig... Lehet, hogy jövőre taktikát váltok? :D

Január: Nagyon szomorúan indult a 2015-ös évem, mert az én hőn szeretett, rajongásig bálványozott kiscicám megbetegedett, és örökre el kellett válnom tőle. Nagyon megviselt, még egy gyásznaplót is vezettem róla, és ennek a szomorú eseménynek pont ma van az évfordulója. Letelt a gyászév, és a hiányát még mindig nem tudtam teljesen megszokni. Az egész hónapom ebben a szomorúságban telt, és mellette több rokont és kedves ismerőst is meggyászoltam az év során. Vidám dolgokra most nem szívesen emlékszem vissza.

Február: Édesanyám születésnapja, és az ő remek ajándéka, ami kicsit ajándék volt nekem is: Nabucco. Farsangolás az iskolában, ahol rocksztárnak öltöztem.

Március: Szó szerint tavaszi nagytakarítás, akkora hatása volt rám, meg a szobámra, hogy azóta is emlegetem, és tisztán emlékszem rá. Még a pontos dátumára is. (Hadd ne mondjam, hogy most szintén ráférne egy alapos takarítás a szobámra, de lehet, hogy megvárom a tavaszi lomtalanítás idejét inkább.)

Április: 3 éve már, hogy egyet(nem)értésben tengődünk egymással és egymás mellett Luissal. Ezt (is) megünnepelendő, ellátogattunk Szentendrére, ami szintén olyan jól sikerült, hogy azóta visszasírom. A macskámnak pedig pont ehónap közepén lett volna a 3. születésnapja. Most már csak mi vagyunk egymásnak...

Május: Az én drágám születésnapja, és a névleges ajándéka az volt, hogy aznap vezettem először egyedül, támogató nélkül. Illetve rossz hírből is kijutott a hónapra: kiderült, hogy nem hosszabbítják meg a szerződésem Csepelen, ahol második éve dolgoztam, szóval kezdhettem nézelődni új állás után.

Június: A nézelődésnek eredménye lett: 2 hét leforgása alatt már megvolt a biztos új helyem ősztől. (Ahol egyelőre jól érzem magam, és habár rengeteg okom lenne panaszra, mégsem panaszkodom.) És ha emlékeim nem csalnak, pont az utolsó osztálykiránduláson dőlt el és derült ki, hogy velem képzelik el a közös munkát, tehát a tanévnek még csak hivatalosan sem lett vége, de már biztos továbbjutó voltam. Első körből. :) És életem legnehezebb tanévét (minden évben ezt mondom, ezek szerint minden évben egyre sz*rabb a helyzet?) tudtam lezárni, és magam mögött hagyni.

Ennek örömére beruháztam egy új telefonra is, ami már azóta kétszer volt szervizben....

Július: A legnehezebb tanév után életem legszuperebb nyara következett, rögtön július elején egy 4 napos külföldi utazással, amikor is Belgiumban (Brüsszelben) élő unokatestvéremet látogattuk meg édesanyámmal. Életemben először ültem repülőn (és ez ideig nagyon úgy néz ki, hogy utoljára... hiába mondják, hogy a legbiztonságosabb közlekedési módszer, én a láb megbízhatóságában hiszek...) láttam a belga tengert, és ettem eredeti, hamisítatlan, utánozhatatlan belga sültkrumplit gofrit. :) Ezt egy egyhetes evezőtúra követte a Tiszán, ami szintén első élmény volt, és habár utánozni nem lehet, de remélem, ismételni igen. Fantasztikus volt!

Augusztus: Nyaralásunk folytatódott Balatonon, két helyen is, a születésnapomat is ott töltöttem, és azt hiszem, ilyen nyarunk utoljára kislánykoromban volt, amikor nem az eső elől kellett menekülnünk a szobába, hanem a szobából kellett menekülnünk a vízbe. :) Még bementem a régi munkahelyemre papírokat intézni, meg elköszönni attól a pár kedves kollégától, akikkel jó viszonyt ápoltam (az igazgató nő persze hivatalosan sose jelentette be, hogy távozom, még csak el sem köszönt, jókkal se biztatott... kösz szépen) és az új munkahelyemen is összeismerkedtem a leendő munkatársakkal, meg az épülettel, és belevetettem magamat a 2015/16-os tanév forgatagába.

Szeptember: Nincsen rózsa tövis nélkül, nincs szerelem bánat nélkül. Elég rázós időszakon mentünk keresztül, de sikerült kievickélni belőle. Legalábbis azt hiszem. Nem mondom, hogy minden zökkenőmentes, mert azért vannak apró összezördülések, de még mindig itt vagyunk egymásnak, és szeretjük egymást. Az iskola meg kőkeményen elkezdődött, és megláttam a jéghegy csúcsát. (Jelentem, most már az alját is látom...)

Október: Édesapám születésnapja, meg őszi szünet, és komolyan fontolóra vettem, hogy autót vásárolok, ezért be is állítottam egy keresőt, hogy küldje a hirdetéseket, de egyelőre nem sok mindent találtam, ami hozzám való lenne. Aprócska osztálykirándulás, aprócska megfázás, és politizálni meg nem akarok, de lényeg a lényeg, hogy fejpályaudvar mellett közlekedtem minden nap.

November: Megszereztem a kedvenc mesekönyvemet, és kiderült róla, hogy nem is olyan, mint amilyenre emlékeztem, ráadásul egy csomót szenvedtem vele, hogy azt a kiadást kapjam meg, ami gyerekkoromban is megvolt. Elhatároztam, hogy idén rendes adventem lesz, és úgy fel fogok készülni karácsonyra, mint egy angyal, ennek örömére, már a hónap közepén beszereztem szüleimnek a nagy karácsonyi ajándékukat: egy tetőboxot. Amit aztán hetekig kellett a szomszédunk (és egyben legjobb barátaink) erkélyén tárolnunk, hogy senki ne fogjon gyanút. :)

December: Gyerekekkel elkezdtünk korcsolyázni járni a városi műjégre, minden héten pénteken reggel ott kezdünk, ezért nekem is oda kell mennem fél 8-ra, és Csepelen 2 éven keresztül keltem MINDEN áldott pénteken fél 6-kor, és ezt szerettem volna mindenáron elkerülni, hát tessék, most visszakaptam... De azért nem hagytam, hogy az adventemet tönkre tegye, és az évemet se fogja tönkre tenni! A jéghegy borult, a bomba robbant, és egyszeriben dupla annyi munka szakadt rám, mint amit magamra vállaltam volna, ugyanis a tanítópárom lebetegedett, és nekem kellett orrvérzésig helyettesítenem őt. (Ennek aztán messzemenő következményei is lettek, de arról majd máskor, máshol.)

Csodálatos volt a karácsonyunk, jó volt a szilveszterünk is, habár mindennel csak csosszra készültem el,  de a rohanásnak is volt oka: a hónap közepén, családi összefogással végre vásároltam egy autót, ami nem is túl régi, de nem is a legújabb, remekül karban volt tartva, kevés kilométerrel, és rendezett háttérrel. Majd törlesztenem kell az árát, az idei évem rá is fog menni, de nem baj, mert már a nevemen van, enyém a forgalmi és a slusszkulcs is, és gyakorlatilag akkor megyek vele, amikor szeretnék. Karácsonyra már kész volt minden, úgyhogy szilveszterkor is már azzal közlekedtem. Majd később mesélek róla.

Ja, egyébként a szilvesztert Kehidakustányban töltöttük, fürdőbe is mentünk, és régen láttam már annyi meztelen embert egyrakáson, mint ott. Talán én voltam az egyetlen, aki nem mutogatta magát. :) Képek és beszámoló a 4 napos kikapcsolódásról majd később.

Kedvenceket 2015-ből nem választok, sok mindenben izgalmas év volt, nem volt a legkönnyebb évem, de volt már ennél rosszabb is, és hálát adok az Úrnak, hogy egyetlen napot sem kellett munkanélküliként töltenem, mert augusztus 31-én lejárt a szerződésem Csepelen, szeptember 1-jével pedig felvettek a belvárosban. :)

Hogy mit tervezek 2016-ra? Először is azt, hogy megtanulom helyesen leírni az évszámot. :) A folytatásról pedig majd a következő posztban.

Adios!

Csupafül

Utoljára ekkora csalódás akkor ért, amikor a (nálam másfél évvel idősebb) bátyám megmondta, hogy a Mikulás nem létezik, és hogy csak a szüleink csempészik be az ajándékokat az ablakba éjjel...

Majdnem 30 évet éltem le abban a hiszemben, hogy Fésüs Éva mesehőse, Csupafül lány...

... Nyuszinagyanyó ijedten felkiáltott:

-Végtelen búzaföld!... Hiszen ez a gyerek csupa fül!

A testvéreim kuncogni kezdtek: mik-mak!... De Szürkeanyu hirtelen ölbe kapott és úgy megölelt, hogy hallottam a szíve dobogását.

- Csupafül! Csupafül! Megvan a neved, édes kis nyuszifiam!

És a legszomorúbb az egészben az, hogy nem is kellett hozzá kiolvasnom a teljes mesekönyvet, csak az első fejezet első pár mondatát. Egy egész világ dőlt most össze bennem.

Az pedig külön átverés volt, ahogy ezt a könyvet sikerült megszereznem. Ugyanis nekem gyermekkoromban megvolt a mesekönyv, csodálatos, szinte megszólaló illusztrációkkal, és édesanyám rendszeresen olvasott fel belőle. Aztán valahogy elkallódott, kölcsön adtuk valakinek, vagy csak ott felejtettük valahol? És eltelt több mint egy évtized a könyv nélkül. Aztán most, hogy gyerekekkel dolgozom, és rendszeresen mesélek nekik, eszembe jutott ez a mese, és próbáltam mindenhol felkutatni. De nekem az a fajta kiadás kellett, ami nekünk anno megvolt. Így az internet összes bugyrában körülnéztem, mígnem találtam egy helyet, ahol ezt a könyvet valaki el akarta adni. Gyorsan le is csaptam rá, és egy hetet vártam, mire a szándékból cselekedet lett, tegnap este mentem el érte. Na, akkor szembesültem a ténnyel, hogy az eddigi tulajdonosa sem a tulajdonosa volt, csak ígéretet tett arra, hogy beszerzi a kért könyvet. Be is szerezte, és nem is kért érte több pénzt a megbeszélt összegnél, csakhogy... ugyanazt az új kiadást szerezte meg, amit én is megszerezhettem volna 20 másik helyről, sokkal gyorsabban és könnyedebben. Mit volt mit tenni, fogtam a könyvet, kifizettem, és távoztam. Így most van egy pálcikaemberes, gyerekrajzos könyvem, ami a gyerekkori képzeleteimet törte össze, és még csak élvezetet sem nyújt, hogy újra a kezemben tarthatom.

Azért remélem, a gyerekeknek az osztályban tetszeni fog.

"Természetesen sok hibán van, ha benned kevés a szeretet."

/C.H. Spurgeon/

Szabad itt egy hely?

Az meg milyen már, hogy valaki a buszon nem csak megkocogtatja a vállad, hanem durván megüti, aztán mikor idegesen hátrafordulsz, hogy megtudd ki az és mit akar: még durvábban szólal meg az idegen, hogy adjad át a helyed... Nézel körbe, nem érted, kinek és miért kellene átadnod, mire az idegen az előzőnél is durvábban mondja, hogy: nem láttad? Alig bírt felszállni. (Nem, nem láttam.) Nem mellesleg volt még közvetlenül mellettem szabad hely. Nem is egy. Én nem lehetek beteg? Nekem nem fájhat a lábam? Úgy, de úgy utálom az ilyen embereket. Csak azért mert fiatal vagyok és rövid a hajam, már egyből én vagyok az egyetlen, akit ezzel cseszegetni kell? Én nem ülhetek, főleg addig míg van szabad ülés? Gyááá, nagyon nem indul jól a napom...

Telefonom rövid története hosszabban.

Sokáig büszke voltam arra, hogy okosabb vagyok a telefonomnál, és nem akartam tapizós telefont, de be kellett látnom, hogy a korral haladni kell, és ha egyre több a zűr a mobilommal, nem kerülhetem ki a készülékváltást. Eleve is volt egy mobilnetem, amit szinte egyáltalán nem használtam, mégis becsületesen fizettem a havidíját, és mellette még időnként töltöttem a telefonomra is pénzt. Aztán meguntam ezt a kettősséget, na meg azt, hogy a mobilom folyton bemondja az unalmast, ezért fogtam magam, és elmentem a szolgáltatóm egyik üzletébe, és a két "szolgáltatásból" csináltattam egyet. Vettem egy okostelefont, kártyásról előfizetésesre váltottam, és az internetet lemondtam illetve beleépítettem az új csomagomba. Ez volt két hete szombaton, 6-án. Aztán eltelt másfél hét, és kiderült, hogy az új telefonom (amiről később megtudtam, hogy igazából csak 2-3 hónapja van a piacon) hangszórója nem szól rendesen. Recseg, és olyan halk, mint ha folyton a takaró alól szólna. Nem tudom, mi történhetett vele, nem hiszem, hogy például víztől károsodott, és kívülről semmi nem látszott rajta, úgyhogy muszáj volt visszavinnem az üzletbe, szervizelésre. Sajnos a 3 napos időintervallumot már túlléptem, ezért csak garanciális javítást vállaltak, cserét nem, úgyhogy várhatóan jövőhétre készül el. Alkatrészcsere. (Mondjuk f*sza, mert az aksit például itthon nem is lehet kiszedni belőle, és bármi gubanc van, egyből szervizelni kell, mert házilag nem távolítható el róla a hátlap.) Fogalmam sincs, hogy a gond gyári hiba-e vagy később szerezte, mert vagyok olyan peches, hogy nem hallottam előtte a telefonom saját hangját, csak fülhallgatón keresztül, vagy rezgő módban. Na, de gond egy szál se, másfél hét használat után másfél hét szünet, és jövőhét végén már újra lesz telefonom, ami egyelőre okosabb lesz nálam. (Különben nem hittem volna, hogy ilyen rövid idő alatt meg lehet szeretni egy ketyerét.)

zavar a zavarban

Basszus már mindenki házasodik meg gyereket szül meg ilyenek. Én meg csak állást keresek - megint - és nem tudok egyről a kettőre lépni. Valamit nagyon nem jól csinálok. És basszus kezd zavarni, így közel a 30-hoz, hogy én még nem házasodok és nem szülök gyereket. Mert biztos valamit nem jól csinálok. Biztos nem jól csinálok valamit, mert mindenki házasodik meg gyereket szül, én meg nem, és egyelőre nem is fogok, és az zavar, hogy ez nem zavar, de zavarnia kellene, és akkor már inkább zavar. Szarügy.

Évek és a rutin.... :)

Azért jó egy neves naphoz kötni bizonyos eseményeket, mert az ember mindig vissza fog tudni emlékezni, hogy mikor történtek. Ezt az elvet szem előtt tartva majdnem 1 évvel azután, hogy megszereztem a jogosítványt, éppen pont ma vezettem először egyedül. (Egyébként a forgalmi vizsgám pont arra a napra esett, mint anno az államvizsgám.) És hogy miről neves ez a mai nap? Kérdezzétek őt! Nem is, inkább köszöntsétek! Nyugalom, nem ő Caesar. De az én szememben mindenképp győztes vezér! :)

Szóval elhatároztam, hogy a születésnapjára (természetesen a valódi ajándék mellett) meglepem egy névlegessel is, mégpedig azzal, hogy bevállalok egy utat autóval teljesen egyedül. Csak anyukámért mentem ki a pályaudvarra, az egész út nem volt több fél óránál, illetve de, több volt, mert még 10 percig keresgéltem parkolóhelyet és próbáltam bepasszírozni az autót két gyökérmódon álló kocsi közé, de megküzdöttem vele. Még segítséget is kértem, mert pl. parkolójegyet sem vettem még soha egyedül. Igaz, mással se. És az a döbbenetes, hogy sokkal felszabadultabb voltam egyedül, mint mikor mellettem van egy tapasztalt sofőr. Nem paráztam a sávváltásoknál sem, meg más dolgokon sem, amikre egy gyakorlott vezető (mint édesapám) folyton felhívja a figyelmemet, még akkor is, ha magamtól is észleltem, vagy tudomást vettem róla. Pedig mennyire féltem attól, hogy majd eltévedek, vagy nem tudom kezelni a váltót, vagy beletolatok valakibe piros lámpánál. Nos, úgy látszik, engem nem az feszélyez, hogy ügyetlen vagyok, hanem azért vagyok ügyetlen, mert a mellettem ülők feszélyeznek.  Nos, erről a témáról még bővebben is írok majd, meg még másról is, zajlik az élet több fronton, de most még egyszer, maximális hangerővel innen is

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, LUIS! :)