A magyartanítás margójára

Kolléganőm - nevezzük ezentúl Ihajnak - felvett a facebookon egy csoportba, amin keresztül tartja a kapcsolatot a  szülőkkel, minekutána már én is tagja vagyok az osztályközösségnek. Rögtön el is szörnyülködtem rajta, mert az első rövid tájékoztató levelében nyelvhelyességi és helyesírási hibákat találtam. Szerintem egy tanító alapból nem véthet hibát hivatalos szövegben. De csak félhivatalos, vagy teljesen magánjellegű írásban sem. Akkor meg főleg oda kell figyelnie az általa írt dolgokra, ha történetesen ő tanítja a magyart is az osztályában. Most pedig pont ez a helyzet áll fenn. És az én szívem fáj érte, mert nekem szívügyem a magyar nyelvtan, és szívesen tanítanám (még úgy is, hogy tudom, "és"-sel nem kezdünk mondatot), de nincs rá lehetőségem. Szólni neki nem merek, mert nem tudom, milyen reakciót váltana ki, helyette magamban és a blogomban puffogok, és reménykedem benne, hogy az idővel ez változni fog.

2017/18 tanév 1. munkanap

Elhatároztam, hogy ebben a tanévben (mert ugye a pedagógusok az időt nem naptári években mérik...) minden nap írok valamit, még ha csak annyi is lesz, hogy "ma sem mentettem meg a világot".

Nos, ma volt az első munkanapom, alakuló értekezlettel egy vadiúj iskolában. (Mármint számomra vadiúj, egyébként meg jó pár évtized áll a háta mögött...) És már az első nap alkalmasnak bizonyult arra, hogy említést tegyek róla.

Nos, tudni kell, hogy már tavasszal tudtam, hogy ősztől itt fogom folytatni, szóval nem kellett az egész nyarat végigizgulnom, és kétségbeesetten figyelni az e-mail fiókomat minden nyaralás alatt. Azt is tudtam, hogy kikhez, milyen osztályba, milyen tanítók mellé, milyen szülők közé kerülök, így tudtam a teljes szabadság alatt erre hangolódni lélekben. Már ismerkedtem is az osztállyal, többször voltam benn náluk órán, és már a szülőkkel is sikerült összeismerkednem.

3. évfolyam, reál- és készségtárgyak, ez volt a terv.

Szokás mondani, hogy "ember tervez, Isten végez", ez az én esetemben halmozottan igaz most. Ugyanis nagyjából 2 óra hosszat ültem a tanáriban hallgatva az instrukciókat és a tanévről szóló tudnivalókat, amikor arra tévedt a szó, hogy ki kinek lesz a párja, hol lesz az osztálytermük, ki hova költözik, stb. És akkor az igazgatónő bejelentette, hogy személyi változások történtek, nem is elhanyagolható mértékben: három jólelkű kolléganő mondott fel a tanévkezdés előtt két héttel. Az egyik közülük arcátlan módon, minden előjel nélkül, csak besétált a papírjaival, hogy "ezeket kellene aláírni".

Így történt, hogy a biztosnak tűnő helyem többé nem volt biztos, és a vészforgatókönyv szerint (igazgatónő saját szavajárása) ha nem változik a helyzet szeptember 1-jéig, (márpedig sanszos, hogy nem fog), akkor én megyek az ő helyére, 2. osztályba, egy másik tanítónő mellé. (Legalább a reál vonal marad. Sajnos. Mert jobban örültem volna a humánnak, de ez van.)

De még ez sem biztos. Szóval jobb, ha nem készülök semmire, és nem rendezem be magam egy valamire. Sőt, talán az lenne a legjobb, ha nem is gondolkodnék rajta, mit hogyan fogok csinálni, hanem csak hagyom, hogy történjenek a dolgok, és sodródom az árral.

Mindenesetre már megismerkedtem a másik tanítóval, és beszélgettünk egy jót, és e rövid beszélgetés alatt kiderült, mennyi közös vonásunk van, szóval nem félek attól, hogy nehéz lesz vele együtt dolgozni.

Ha meg már itt tartunk! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek a Joker-figura, aki mindenre jó, ha nem jön össze az "A" terv, akkor jó lesz a "B" is. Mert most úgy érzem magam, mint egy megoldóember. Engem tartottak annyira mobilisnak és alkalmazkodónak, hogy hirtelen beugorjak. És hogy mi lesz abban az osztályban, ahova eredetileg mentem volna? Visszahívták nyugdíjazásból a kedves hölgyet, hogy még egy fél évet toljon le. (Január 31-gyel ment volna nyugdíjba, addig félállásban maradt volna az iskolában, mint fejlesztőpedagógus.)

Hát, így állunk az első nap után. Bővebben és biztosabban csak jövőhéten tudok szólni.

munka-erő-hiány

Na ki az, akinek újra állást kell keresnie?

Bingó! Megint én!

Odamentem ma az igazgatónőhöz, és kerek-perec rákérdeztem, hogy mi lesz velem jövőre. Illetve először csak megkérdeztem, hogy tudunk-e valamikor beszélgetni. Baljós tekintettel nézett vissza rám, és kérdezte, hogy hosszú beszélgetés lenne-e. Azt válaszoltam, hogy tőle függ. Mi lesz velem jövőre? Na, tényleg nem volt hosszú párbeszéd. Kedvesen közölte, hogy bizonytalan a helyzetem, nem tud semmi jóval kecsegtetni, nincsenek jó kilátásaim, mert ketten is jönnek vissza gyesről. És nem csak én vagyok az egyedüli, aki a levegőben lóg, ott van még szegény E is, akit ráadásul még minősítenek is.

Szóval hárman az egy ellen. Ha a kettő gyeses anyuka közül legalább az egyik meggondolja magát, nyilván nem én leszek a szerencsés kiválasztott. De azért biztosított afelől, hogy a munkámmal nincsen semmi baj, és bárcsak ne így lenne. De ő nem tud semmit ígérni. Változhat a helyzet, és ha változik, nyilván maradhatok. De basszus erre nem lehet felépíteni egy életet, egy karriert. Szóval akármennyire fáj is, tovább kell állnom. Új helyet kell keresnem. Szeretném már valahol végre megvetni a lábam. Megtelepedni. Hogy tudjam az életemet szervezni, tervezni. Hetedik éve csinálom, és már belefásultam. Nem megy tovább. Az utolsó két év is igen megrázó és kemény volt, már majdnem feladtam, de most itt a vége. Ha nem kellek a pályának, keresek mást.

Minek szeretek meg gyerekeket? Minek illeszkedek be egy új közösségbe? Ha minden mandátum csak egy évre szól, és nem tudok semmit tenni annak érdekében, hogy maradhassak... Semmivel sem tudom magam bebiztosítani. Ha kifogok egy banyát, aki minden lépésembe beleköt, és ott tesz alám ahol csak tud?

Hiába ragaszkodnak hozzám a gyerekek, hiába szeretnek a szülők, hiába kedvelnek a munkatársaim, és hiába teszek meg mindent az iskoláért, csinálom a dolgom, és a kötelességem... Hiába minden, minden hiába.

Nem akarok megint állásinterjúkra járni. Nem akarok küszködni. Elég volt. Nem bírom tovább.

Fo(r)galmi rend(szám)

Autóvásárlási mizéria, és annak viszontagságai.

Tudvalévő, hogy november óta várok arra, hogy új közlekedési eszközt vásárolhassak a régi, összetört álmok helyett. Van egy nagy magyar üzemeltetésű internetes oldal (nem minősül reklámnak), ahol szép számmal hirdetnek ócskábbnál ócskább roncsokat. Jó pénzért.

Megkértem a testvéremet, hogy segítsen választani, mégiscsak jobban ért az autókhoz mint én, és teljesen a kezébe vette az ügyet. A roppant elfoglaltságot jelentő állandó munkája ellenére is. Kilométereket autózott velem, meg nélkülem is, hogy megnézzen egy-egy autót, pedig senki nem kötelezte rá.

Elsődleges szűrési szempont volt (természetesen a vételáron felül) az évjárat, a km óra állása, valamint a karosszéria állapota. Nem akartam sem kisbuszt, sem sedan kivitelt, sem terepjárót. Kis városi, nőies autóra vágytam, mindenképpen rövidseggűre. Vagyis csapott hátúra. Na és nyilván nem akartam érte 200 km-eket utazgatni, pláne, ha nem is biztos a vétel. Szóba is jött jó pár lehetséges versenyző, már szűkítettük is a kört bizonyos típusokra, és nagyjából 3 hete elkezdtük őket igazán vadászni, de hosszas kutakodás és utánajárás sem hozta el a várt eredményt. Leginkább az bosszantott, hogy tökéletesnek látszó, jól felszerelt autókról derült ki, hogy rozsdás a kaszni, kopog a váltó, furcsán búg a motor, zörög a lengéscsillapító, pattogzik a festék, és még sorolhatnám. Hogy a visszatekert órákról már ne is beszéljek! Elsőnek egy VW Polot néztünk meg nem egészen a világ végén, de elég közel hozzá. Na, már az sem volt egészen kongruens a hirdetéssel, és alkuról hallani sem akart. Ti meg azt nem akarjátok hallani, mennyi lett volna a vételár. A tulaj azt mondta, hogy ő megnézegette a hasonló autókat, és belőtt egy középárat. Szerintem kissé túlbecsülte a kocsiját. Egyébként mint ember, teljesen normális volt, valahol sajnáltam is, hogy végül nem mi visszük el az autót, vagy hogy nem tőle vesszük meg, de sajnos a kaszni nem éppen úgy nézett ki, mint a képeken. Csak azt nem értem, hogy miért éri ez meg nekik. Valótlant állítanak az eladni kívánt járműről, sorra fogadják az érdeklődőket, és a végén nem viszi el senki. El is ment vele az egész délután, utána már csak egy kereskedésbe tudtunk elmenni, ahol egy olyan Skodát néztünk meg, amit inkább a szemétégetőbe kellene vinni, vagy roncstelepre, de nem használt autók közé. Erről több szót nem is ejtek.

Másnap folytatódott a hajsza, reggel 9-kor szintén egy Skoda, ami még jó is lett volna, ha lett volna benne szervó, és megfelelő lett volna a gumik mérete. Természetesen nem akartuk megvásárolni, úgyhogy indultunk tovább Velencére. Egy Opel volt a kiszemelt. Lehet, hogy azóta már elvitte valaki, egy gyengehallású. Mert mi hallottuk, hogy valami zajong a motortérben. Sajnos itt is igaz volt Murphy idevonatkozó törvénye: ha beállsz a gyorsabban haladó sorba, biztos, hogy elindul az, amiben előtte hosszas perceket várakoztál. Jó, kicsit átvitt értelemben. Mert arra gondolok, hogy kinézünk pár autót, ami tetszene, elmegyünk az elsőt megnézni, és nyilván a legjobb lesz a legutolsó. Csakhogy a legutolsót több alkalommal már elvitték az orrunk elől. 6-7 autót írtunk fel magunknak, ebből láttunk 3-at, és természetesen a maradékot már nem volt lehetőségünk megtekinteni, ugyanis addigra elkelt. Következett egy újabb VW, az még szép is volt, a kasznija is rendben, belül is kulturált, csak éppen furcsa búgást hallatott, míg nem kiderült, hogy előző nap vitték el motormosásra, és valószínűleg valahol vizet kapott, vagy csak bepárásodott. Sokalltuk is érte a ajánlott vételárat, és az ember nem akart alkudni. Mondtuk neki, jelentkezzen, ha kitisztult a motor, és kiderült, hogy mi okozza a zajt. Jelentkezett is, de akkor már az üzlet tárgytalan volt. Nem akarok olyan autót, amit egyből szervizelni kell. Azért a nap végére még beiktattunk egy utolsót, ha jól rémlik, az is Opel volt, és még jó is lett volna, csak egy kicsit le volt lakva az autó, és mondjuk finoman: fényezésre nem szeretnék költeni. Bár, igaz, a tulajdonosa nem árult zsákbamacskát, a hirdetésében is feltüntette, hogy az autó nem új, ne is várjuk tőle, hogy úgy nézzen ki, mint ha most jött volna ki a gyárból. És még este felhívott a reggeli Skodás, hogy engedne az árból, mert úgy látta hogy tetszik nekünk a kocsi, de nemet mondtam. Nem akarok olyan autót, amit nem lehet kormányozni.

Ezután egy hét csend következett, aktív keresgéléssel, de én már kezdtem kétségbeesni, hogy nem fogok olyat találni, ami minden igényemnek megfelel. Persze Sanyi után nem lehetnek túl nagy igényeim, de mondjuk azért titkon reménykedtem benne, hogy jobbat kapok.

Kétségbeesésemben már mindenféle autót kerestem, ami az összeghatárba belefér. És valahogy egy mindig elkerülte a figyelmemet. (Talán jobb is így, mert amiket én mutogattam testvéremnek, valahogy sosem nyerték el a tetszését, pedig fikarcnyival sem voltak gyengébbek, mint az őáltala preferált darabok.) Pedig amikre az elején azt mondta, ne vegyek, mert nem éri meg, a végén már egész jó vételnek tartotta volna. Pl a Chevrolet. Első gondolat: Ne vegyél Chevit, mert rohad, és drága. Utolsó gondolat: Talán ezt még érdemes is lenne megnézni.

Aztán a héten ő még megnézett 2-3 autót egyedül (mondván, hogy úgy is ő a fő döntéshozó), és az utolsóról küldött is egy fényképet. Egész pénteken azon izgultam, hogy el ne vigyék, mielőtt én is megnézhetném. És ma eljött a pillanat. Az igények összeértek, a lécek lejjebb szálltak, a tekintetek megálltak, és a papírok... nos a papírok megíródtak.

Jelentem: Emil, aki Emília megérkezett. Köztünk van. Mindenkit üdvözöl, innen az utcából!

Kereskedésből, kevés km-rel, gyönyörű utastérrel, kifogástalan motorral, rozsdamentes külsővel, és szépen daloló alkatrészekkel várja, hogy elinduljunk életünk első közös utazásán. Ami reménység szerint évekig fog tartani. Sem márkában, sem felszereltségben nem olyan, mint amiket előtte nézegettünk, vagy szerettünk volna, de bizton állítom, hogy nagyon fogom szeretni!

És ha már minden papírt elintéztünk, és mindent fel tudok mutatni, mint egyedüli tulajdonos, akkor bővebben is bemutatom.

És talán a viszontagságokról is többet mesélek. Mert igenis, lehet Magyarországon szép állapotú, használt járművet vásárolni, csak ki kell várni a megfelelő és a kínálkozó alkalmat.

Aloha!

Sanyi aki Zsuzsi, avagy egy korszak lezárult.

Szóval tudva lévő, hogy novemberben autóbalesetem volt (nyugi, személyi sérülés nem történt, csupán vagyoni kár). Szegény kis Sanyikámat, aki valójában Zsuzsi egy évig sem használhattam. Az eset után hosszú hetekig pihent a kedvenc parkolóhelyünkön (meggyőződésem, hogy őneki is az volt a kedvence, nem csak nekem, éppen ezért az esetek többségében foglalt volt), mert oda könnyű volt begurulni. (Azért is szerettük.) Szórólapok tömkelege lepte el a szélvédőt, karosszérialakatosoktól elkezdve autóbontók és autópiacok névjegyein át egészen az "autóját jutányos áron elszállítjuk, árát beszámítjuk" hirdetésekig, s mikor az egyiket nagy reményekkel felhívtam, jóformán rám csapta a telefont, hogy ezzel a típussal, ezzel a modellel nem foglalkozik. A biztosítási ügyekre specializálódott jogi tanácsadó meg azután hajtott el, miután közöltem vele, hogy a károm kevesebb mint másfél millió forint. Basszus, másfél millából 4 Sanyit is tudnék venni. Szóval magamra maradtam a nyomorommal. S a végén feltettem a hirdetést a legismertebb portálra, nagyjából a biztosító által ajánlott vételár háromszorosáért. (Ez csak a maradványokra vonatkozik.) Hetekig vártam, mire olyan komoly érdeklődő jelentkezett, akit komolyan is lehetett venni, és akinek jó szívvel mertem volna eladni a drágát. Kialkudtunk egy köztes árat (többet, mint amit a biztosító fizetett volna, de kevesebbet, mint amit valójában szerettem volna kapni érte), és önköltségen elvontatta. Utoljára még becézgettem egy kicsit, és megszeretgettem, de végül búcsút kellett vennem tőle. Megsirattam a balesetkor is, másnap is hogy megláttam, és megsirattam akkor is, mikor utoljára láttam kikanyarodni az utcánkból. A szeme ragyogott, de a szíve vérzett. Meg az enyém is.

Kérdezte is az új tulaj, hogy megvan-e már a következő jelölt, maradok-e a márkánál. Én pedig udvariasan közöltem vele, hogy szakítottam ezzel a népcsoporttal. Honfitársak még szóba jöhetnek, de rokonok már nem. Mert az életem többet ér. És engem nem érdekel, ha olcsó az alkatrész, meg ha megbízható és nem hagy ott az országúton. Engem csak az érdekel, hogy ha belém tolat egy őrült, vagy hátulról próbál bevágni elém, akkor ne maradjak ott se én, se az autó. Ebből a szempontból meg sajnos Sanyi és családja megbízhatatlan.

Úgyhogy nem csak az a korszak zárult le, hogy én és az autóm, hanem az a korszak is, hogy én és Sanyi.

De azért ha az utakon találkozunk, még köszönni fogok nekik. Elvégre valószínű, hogy a szomszéd faluból választok magamnak új társat.

Isten nyugosztalja Sanyit, és adjon neki feltámadást szebb testben, jó kezekben!

Byb-bye '16!

3 héttel újév után megírni a visszatekintő postot azért elég meredek... De mit tegyek, ha annyira sűrű mostanában az életem, hogy eddig nem jutottam hozzá? Márpedig aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni.

Nagyon nehéz évet zártam le, minden tekintetben embert próbáló volt. Sok mindenről már tettem említést, de sok minden még így is háttérben maradt. Az év első fele nagyon negatív volt, azt hittem rosszabb már nem jöhet, és a második félév erre rácáfolt. Sajnos az egész évből egyetlen pozitívumot tudok kiemelni, az pedig Ági, az én új munkatársnőm a volt munkahelyemen. Na de mindent csak szépen sorjában.

Januárban vették föl mellém, úgy jött be bemutató órát tartani, hogy nagyjából előző nap adta be az önéletrajzát. Még egy normális ruhája sem volt, ugyanis csak átutazóban járt Pesten (költözködés közben voltak). Szóval szó szerint mondhatjuk, hogy éppen csak beesett az iskolába, és olyan hirtelen kapott választ az érdeklődésére, hogy semmi ideje nem volt fölkészülni rá. És mégis, egyik napról a másikra olyan matek órát tartott a gyerekeknek, hogy egyöntetű volt a döntés: alkalmazni fogják. Őszintén megmondva nekem elsőre nem volt szimpatikus, talán csak azért, mert nem tudtam a körülményekről, s csak azt láttam, hogy nem készült fel elég alaposan az órára. De mikor kérdezték a véleményemet, hogy szívesen dolgoznék-e vele, hirtelen magamat képzeltem a helyébe, hogy nekem milyen lenne ez a bizonytalanság, és egyből igent mondtam. Azóta sem bántam meg. 6 éve dolgozom már, de még soha nem volt olyan kollégám, akivel ilyen jó volt együtt dolgozni. Szinte azonnal egy hullámhosszra kerültünk, és rögtön megértettük egymást. Fantasztikus érzés volt, hogy minden döntést együtt hozunk meg, és egyből tájékoztatjuk a másikat bármiről, ami a munkát, vagy az osztályt érinti. (Később már akkor is mindenről beszámoltunk egymásnak, ha semmi köze nem volt sem a munkához, sem máshoz.)

Márciusban rám szállt az igazgatóhelyettes, és megjegyzéseket tett a hajamra, a zenei ízlésemre, és ha eljárnék hétvégente szórakozni, akkor még azt is belevette volna a panaszaiba. Nem gondoltam, hogy ennél lehet rosszabb is. Főleg, hogy nem is volt igaza, és még csak azt sem vette észre, mennyire megbántott a figyelmeztető megjegyzéseivel. És utána az aljas bocsánatkérő sms-ével, amivel még egyszer megforgatta bennem a kést.

Áprilisban kiderült, hogy a Mamám nagyon beteg. Hozzánk költözött. Aztán májusban az Úrhoz. Ahogy az ő élete megtört, úgy az enyém is, más értelemben. És hiába akartam a munkával gyógyítani a lelkemet, nem engedték. Sokat gondolkodom azon, vajon akkor is váltottam-e volna munkahelyet, ha nem történik mindez. Ha nem alakulnak úgy a körülmények. Vajon magamtól is eljöttem volna? Hogyan alakult volna az életem, ha ő még mindig élne? Luis odaköltözött hozzánk, pont ugyanazon a héten. Furcsa az időzítés, igaz?

Júniusban üdültem a szüleimmel, és megpályáztam egy állást.

Júliusban megkaptam az állást, és nyaraltam tovább. Ja, bocsánat, előtte még elmentem munkanélkülibe, és 2 hónapra kaptam nagyjából a felét az azelőtti fizetésemnek.

Augusztusban pedig betöltöttem a 30-at, és ennek örömére jól kisírtam magamat. A születésnapomon a bátyáim közül az egyik (5 tagú családjával egyetemben) még csak nem is képviseltette magát. Azért nem erre számítottam. Az ajándékot meg, amit kaptam, még azóta is "költöm", ugyanis ajándékkártya egy márkás ruhaüzlet-láncba, csakhogy pont nem az én stílusomban. (Nem baj, karácsonyra abból vettem pulcsit Luisnak. Pszt.) Készpénzre nem váltható, 5 éven belül levásárolandó. Nos, ha 5 éven belül lesz mondjuk gyerekem, akkor már tudom, hol szerezzem be neki az első rugdalózót. Mondjuk többet nem is hiszem, hogy tudnék venni, mert hiába szép nagy összeg, ott a ruhák méretei kicsik és az áruk nagy. Nem hogy fordítva lenne... Hm...

Ősszel elkezdtem dolgozni a csodás új munkahelyemen, csodás kollégák mellett, köztük a legelbűvölőbb Hamzsával, akivel azóta is piszkolom, akarom mondani piszkozatolom a blogomat...

Novemberben összetörtem Zsuzsit aki Sanyi, és muszáj volt neki új szerető gazdát találnom. (Jelentem, 1 hete elkelt!) Az ügynek még nincs lezárása, talán jövő hónap végére várható valami. Annyit azért elöljáróban elárulok: én csak mint tanú vagyok érdekelt.

Közben beköltöztünk Mamócám lakásába, és most már nem élünk dobozban. Csak még néha dobozok között.

A tavalyi karácsony az öntudatra ébredésem óta a legpuritánabb volt. Sajnos nem voltak sem nagy örömök, sem nagy örömszerzések. De megelégedtünk azzal, amire futotta. Mi Luissal pl két főzőedényt kaptunk. (A gyerekek meglepetten kérdezték is, hogy "Ági néni, csak ennyit kaptál?", mire én válaszoltam nekik: "Jó étel elkészítéséhez jó edény is kell. Szóval örülök neki.")

Szilveszterkor Egerbe utaztunk, és az is csendes, szolid ünneplés volt. Kettesben, távol minden súrlódástól és konfrontációtól. Szokás mondani, hogy amilyen a szilvesztered, olyan lesz a következő éved is. Nos, én pont fordítva érzem: a szilveszterünk volt pontosan olyan, mint az egész évünk. Csendes, konszolidált, néha kicsit fájdalmas.

De most új erőre kapva ígérem (bár nem újévi fogadalom), hogy rendszeresen fogok jelentkezni. És remélem, hogy 2017 több örömet tartogat a számomra, mint amennyit 2016-ban kaptam.

Egy korszak lezárult. Bővebben kifejtem hamarosan.

Én csak színezek meg rajzolok...

Most már ott tartunk, hogy a gyerekekkel üzenget nekem, hogy mit is kellene csinálnom. Jön oda hozzám énekóra előtt pár kislány az osztályból, hogy "Hamzsa mondta, hogy énekeljünk karácsonyi dalokat az órán." Én meg rájuk néztem, mosolyogtam, és megkérdeztem: "Ki tanítja az éneket?"

"Hát te, Ági néni." - felelik mosolyogva. "Akkor?" - kérdezek vissza...

Majd én szépen eldöntöm, hogy melyik énekórán mit csinálok. Én sem üzengetek Hamzsának, hogy matekórán milyen példákat oldjanak meg, vagy olvasáson milyen szöveggel ismerkedjenek meg. Vagy ez felhívás keringőre? Én is lássam el őt jó tanácsokkal a munkájához? Pl üzengessek neki, hogy mikor milyen nyelvtani hibákat vétett egy-egy nyílt szövegben? Vagy mi?

Aztán technikaóra előtt megint csak odaállt az asztalomhoz az a pár gyermek, és kérdezték, hogy mit fogunk csinálni. (Én erre mindig azt válaszolom, hogy "majd kiderül". Vagy hogy "meglepetés".) Mert hogy Hamzsa panaszkodott, hogy mi technikán és rajzon csak rajzolunk meg színezünk. (És hozzátette, hogy ő mennyi mindent csinálna velük, ha technika órát tarthatna. Aztán ki a kis f*szom tartja vissza attól, hogy kézműveskedjen?) Na sebaj. Úgy látszik, rajzolni és színezni nem szabad.
Nem is tudom. Talán számtan példákat kellene oldanunk? Vagy énekelnünk kellene? (Apropó: tavaly énekórán mindig csak énekeltek. Ritmusgyakorlat? Kottaírás? Szolmizáció? Ugyan, kérem... Mégse tettem neki szóvá.) Egyébként meg "hozott anyagból dolgozom", vagyis olyan dolgokat csinálunk technikán és rajzon is, amihez van anyag meg keret. Ez jobbára papír, olló,  és ragasztó felhasználásával történik. De igazán nem tudom, ki vitt a gyerekeknek fél dióhéjakat festeni és domborművet készíteni, vagy ki sóliszt-gyurmázott velük, vagy ki dolgozott hurkapálcikával... Igazán nem tudom, ki vitt nekik zoknikat, hogy bábot készítsünk belőle, és ki tanította meg őket hajtogatni... Mert hát mi technikán és rajzon csak rajzolunk és színezünk...

Na mindegy. Szóval most technikaórán rajzoltunk és színeztünk egy karácsonyi üdvözlőlapot, amint a mellékelt ábra is mutatja...

Úgyis előre tudom, hogy év végén majd a fejemhez vágja, hogy egész évben nem csináltam semmit. Nem baj. Majd szépen összegyűjtöm egy mappába, hogy mennyi mindent csináltam, és mennyi mindent csináltam helyette, mert hogy például tegnap is (sőt, ma is) késett a matematika órájáról, mert a kis színjátszósokkal gyakorolnak karácsonyra műsort, és hát ő a vezető... ezért én kezdtem el az órát. Pedig nem szólt senki előre, hogy tovább kell maradnom. Nem baj, csináltam. Egy köszönöm, vagy bólintás vagy bármi a részéről? Ugyan, kérem... Már bánom, hogy én nem rajzoltam meg színeztem velük matek helyett.

Annyira vidám vele az élet. Minden napra jutna valami mesélni való. Fogok is mesélni. A színezésről és rajzolásról.

Áj láv máj dzsob.

Annyira szeretném látni, ahogy az a gyönyörű felépített kristályhegy megreped, összeomlik és darabjaira hullik szét.

Beszélgetés részlete (melynek nem voltam tanúja, csak elmesélték):

- Mikor fogom tudni bepótolni az elmaradt angolórákat?

- Hát az én órámon biztos nem. Majd annak a szerencsétlennek az óráján.

Jól sejtitek: az a szerencsétlen én lennék. Nos, valóban az is vagyok, hisz vele kell dolgoznom...

Litánia mostanából

Pár keresetlen szó arról, miért is nem írtam 4 hónapja egy árva mukkot se'.

Piszkozatban elmentettem ezt-azt, pár kifejezés, egy-egy szó, amiből majd pontosan tudni fogom, hogy miről is akarok majd mesélni. Na, hát mese az nincs, valóság van, méghozzá kőkemény.

Szeptemberben - Istennek hála - új munkahelyen kezdtem, és már az első héten sikerült beilleszkednem, hiszen két idegen rögtön barát lesz, ha van egy közös ellenségük. Majd bővebben is kifejtem, lásd: Hamzsa-pont.

Szóval idén 3.-osaim vannak, én tanítom a készségtárgyakat és mellette még napközizek, és az a legfantasztikusabb az egészben, hogy amiket az előző helyemen utáltam, és gyomorgörccsel kezdtem el csinálni, azt itt egyenesen élvezem, és a kedvencemmé lett. Kezdjük rögtön az elején: 6 évvel a diploma után először van lehetőségem ének-zene tanítására, és a legdurvább rémálmaimból előlépve hirtelen a földi paradicsom lett. Tátott szájjal figyelik, ha valami szolfézs-ismeretet próbálok nekik átadni, vagy megmutatok egy új ritmust, vagy dallamjátékot. Nem elégszenek meg azzal, hogy énekelnek egyénileg-csoportosan-párban, hanem teljesíteni akarnak! A másik nagy mumus a testnevelés volt. (Előző iskolában a gyerekek mást se' csináltak, csak üvöltöztek, és lényegi munkát egyáltalán nem tudtam velük végezni. Volt olyan tesióránk, amin egész órán vigyázzban álltunk. Másikon a sorakozót gyakoroltuk. És nem tanultak belőle!) Ezek a gyerekek pedig szeretnek mozogni, és alig várják már, hogy testnevelés órájuk legyen. Hihetetlen érzés, hogy nem kell fegyelmeznem. A rajz és technika olyan, amilyen, az erkölcstan meg a legnagyobb humbug az egész közoktatásban, de nem baj, mert ezzel a társasággal még az ilyen tölteléktárgyak is értelmet nyernek. Igazából semmi bajom nem lenne, ha nem épp Hamzsa lenne a váltótársam. (Lásd: Hamzsa-pont)

Olyannyira belejöttem az ének-zene tanításába, hogy még az igazgatóhelyettes is ezt az órát szemelte ki, hogy eljöjjön meglátogatni, amin aztán annyira fellelkesült, hogy rögtön hívott hozzám egy szaktanácsadót is, aki hogy-hogy nem pont az énekórámra volt kíváncsi. Na jó, egy kicsit sarkítok: választhattam volna akármelyik más tárgyat is, de őszintén: egy technikaórán mi a lósz*rt tudok megmutatni? vagy egy erkölcstanon? Az általam tanított tárgyak közül a leglátványosabb az ének. És mindkét látogatás után olyan pozitív visszajelzést és dicséreteket kaptam, amiről álmodni sem mertem volna, és talán a főiskola óta nem is volt benne részem. Hihetetlen, milyen görcsössé tud tenni egyébként ez a pálya, a rengeteg elvárás, és a rengeteg hozzá nem értő dilettáns, aki belecsöppent egy vezetői székbe, vagy egy munkaközösségbe dirigálni... S most agyba-főbe dokumentálnom kell a bemutató órámat, mert nem elégedhetünk meg azzal, hogy tanácsadó jött és tanácsot adott. Nem elég a dicséret, el kell kezdeni az önfejlesztést. Fasza.

Annak ellenére kaptam a rengeteg dicséretet, hogy előtte-alatta-utána folyton valami más ragadta el a figyelmem (sajnos szó szerint is) S hogy mik is voltak ezek?

Szeptember-október körül édesanyám felvetette, hogy mi lenne, ha én meg Luis beköltöznénk a Nagymamám lakásába, ami gyakorlatilag április közepe óta (fél éve) áll üresen Zuglóban. Eleve is szó volt arról, hogy elköltözünk, albérletbe, közelebb a munkahelyünkhöz (viszonylag közel dolgozunk egymáshoz), de az első elképzelés szerint az unokatestvérem lakásába mentünk volna, aki egy évre elutazott a barátnőjével Afrikába, terepjáróval. Addig-addig húzódott ez a dolog, míg a lakás talált magának egy albérlőt, mi pedig megkaptuk a lehetőséget, hogy Mamócám valaha volt otthonába költözzünk. Úgyhogy november elején el is kezdtük kitakarítani, selejtezni, rendbe szedni a lakást, vásároltunk ezt-azt, csinosítottuk, holmikat hordtunk be és ki, míg végül a hónap közepén kialakult a végleges állapot, és az első éjszakát 20-án már itt töltöttük. Az azt megelőző három hét nem sok pihenőt adott, hol a lakásba jártunk valamiért, hol az egyik, hol a másik szolgáltatóhoz, hogy ne csak lakni, de élni is lehessen itt. Épp ezért nagyjából 3 héten keresztül minden nap autóval jártam dolgozni. Mert hogy ugye nekem van az csodaszép metálkék transzvesztita kocsim, aki belül Zsuzsi, de kívül Sanyi... Talán pont ez lett a vesztem.

November 18-án, péntek délután fél 5 körül tartottam hazafelé a Könyves Kálmán körúton, amikor is egy lámpás kereszteződést (zöld jelzésre haladva) elhagytam, és hátulról (keresztutcából kanyarodva) a bal oldalamnak csapódott egy másik autó, benne egy nagydarab fickóval és egy idióta nővel (sajnos nem a fickó vezetett). Ez még nem is lett volna akkora baj, csak hogy ezzel a mozdulattal annyira meglökött, hogy én nem tudtam irányítani a kocsim (ha tudtam volna sem tudtam, hogyan kellene viselkedni), és legalább 30 métert csúsztam a villamossín és az úttest közötti padkán, ami az egész alvázamat felszántotta, és benzinnel locsolta meg a betonvetést. A kocsi orra elkaszált egy haladási irányt jelző táblát, búcsúzóul kezet fogott vele a motor, a váltó, és a jobb oldali első lámpám, a fékcsövek és a benzintartály csak a hab volt a tortán, a gyertya pedig maga a benzinsapka és a hátsó lökhárító volt. Egyetlen ép rész maradt a kocsiban: ÉN. Saját lábon, bár remegve-zokogva szálltam ki, és örülhetek, hogy sem a benzin nem kapott szikrát, sem az autó villamost a hátsójába, és még tömegbaleset sem lett belőle.

Az autóm sajnos gazdasági totálkár (duplán), a másik fél pedig nem ismeri el a felelősségét, úgyhogy rendőrségi ügy lett belőle, most már csak a határozatra várok, hogy a biztosító is fizessen. Javíttatni nem érdemes, ezért egy buta ember megveszi majd a roncsokat (lehet, hogy a kertjébe akarja tenni dísznek), én pedig annak az árából és egy hasonló tulajdonságú, üzemképes autó árának a különbözetéből vehetek magamnak egy másik járgányt. Hogy mikor? A rendőrség szerint 1-6 hónap, a biztosító szerint 2-3 hónap, de szerintem jövő ilyenkorra már lesz egy Emilem aki Emília. Remélem.

Csak sajnos a kárba nem veszik bele azt, hogy előtte való csütörtökön tankoltuk az autót fullra, és szeptember elején vizsgázott le két évre. A riasztó meg az indításgátló már csak részletkérdés.

Talán túl büszke voltam erre a járműre? Vagy miért kellett ezt átélnem?

Pont azon a hétvégén költöztünk (volna) Zuglóba, hát így kényszermegoldást kellett választanunk, és a szüleim Daewooját kellett kölcsönkérnünk. Az én drága Sanyim meg ott áll a parkolóban (éppen a kedvenc helyén, ahol előtte legalább fél évig állt egy csotrogány Citroën, amit a közteresek szállítottak el) Most már legalább nem kell attól félnem, hogy ellopják, vagy feltörik. :(

Szóval eléggé zaklatott lelkiállapotban kezdtem bele ebbe az ének-tanításba, és ennek ellenére kaptam csupa elismerést. Hát még milyen jó lett volna az órám, ha előtte nem történik ennyi minden egyszerre?

Hamzsa-pont. A váltótársamat (továbbiakban Hamzsa) mindenki jól ismeri. Sajnos túl jól. Annyit mondhatok, hogy nem a kollégák kedvence, habár lehet ezt ő magáról nem tudja. Szuper pedagógus, de lélektelen ember. Nem is tudom pár szóval jellemezni, vagy bemutatni, inkább elmesélek vele kapcsolatban pár szösszenetet. Ezek határozzák meg őt, és sajnos a kollegiális viszonyunkat is.

Október közepén volt egy kézműves foglalkozás a kézmosás világnapja alkalmából. Osztályonként egy pedagógus vállalta, hogy pár gyerekkel barkácsol valamit, a gyerekek szabadon választhattak a feltáruló 8 lehetőség közül. Lépkedniük kellett volna a folyosón, és amelyik stand megtetszik nekik, oda leülni, és a munkadarabot tanítói vezetéssel elkészíteni. Na, Hamzsa kivezényelte az egész 3. a osztályt, mind a 15-öt, akik jelen voltak (ehhez természetesen az általam tervezett 8 szék helyett 16-ot tetetett oda az asztalok köré), és kötelező jelleggel mindannyiuknak el kellett készíteni azt a munkát, ami talán nem is tetszett nekik. (Oké, én direkt olyan egyszerű dolgot választottam, amiről reméltem, hogy nem fog sokakat odavonzani, szóval egyáltalán nem terveztem egyszerre 20 gyerekkel dolgozni.) Merthogy összesen kellett 30-35 darabbal készülni, és ezt mondjuk 5-10 fős csoportokban elkészíteni. Ehhez képest én legalább 40 darabban segédkeztem, egyszerre majdnem 20 gyereknél. Mert hát nyilván Hamzsa jobban tudja.

Hétfőnként úszni járunk a csoporttal (ez kivált heti egy tesiórát), de múltkor pont halaszthatatlan értekezlet volt hétfőn, ezért velem már pénteken lemondatták az úszást, ha az iskola vezetősége ezt kívánja, legyen. Rákérdeztem, hogy szülők nem vihetik-e a gyermekeket, s a válasz nem volt. Oké, már intézem is.

A nevezett hétfőn Hamzsa rákérdezett, hogy miért mondtam le az úszást. Mondom, vezetői utasításra. Erre ő: Ki mondta? Mondom: az igazgatónő. Erre ő: Miért nem kérdeztél meg engem? (WTF?) Mert hogy elvihettem volna őket (és maradjak le az értekezletről? - kérdezek közbe). Várd meg a végét - mondja ő. (Szerintem nem így akarta volna mondani, csak hát az nem lehet, hogy neki nincs igaza...), És szülő visszahozta volna őket. Erre én: megkérdeztem, hogy szülővel mehetnek-e, és azt mondták, nem. Erre ő: Hát jó. De legközelebb kérdezz meg engem! (Pff.)

Járok be hozzá matematika órára hospitálni (mivel azt év elején nem merte rám bízni, ezért 30 év magyartanítás után bevállalta azt is), és a gyerekek most éppen a fejszámolást és az írásbeli összeadást-kivonást gyakorolják. Ugye ehhez becslés is kell. A számunk a 997. Mutassuk be a számot tulajdonságai alapján. Páros-páratlan, hány jegyű, valódi-, alaki-, helyi érték, kisebb-nagyobb számszomszédok, kerekített értékek, stb. Alaki értéke 9+9+7=25 (Gyermek 26-ot mondott, Hamzsa leokézta.) Mert nem forognak már úgy az agytekervényei. Megértem én, 60 év az mégiscsak 60 év. Na de. Mikor a gyereknek fejben kell összeadnia két számot. Mondjuk 340 + 270... Gyerek: 610. Hamzsa: Gondold csak át még egyszer! Gyerek: (kis fejszámolást követően) 610. Hamzsa: Igen. Ne hagyd magad becsapni! (Vagy másik lehetőség: "Na ugye?") Mert hogy neki ennyi idő kell, mire utánaszámol, és következtet a helyes megoldásra.

Értem én, hogy nem megy olyan gyorsan a fejszámolás. Nekem se mindig. De akkor basszus legalább számolja ki előre, és írja le egy cetlire! Legalább a megoldásokat, amiket hallania kell. Utána már lehet együtt számolni a csoporttal, vagy követni a lépéseket...

Lehet, hogy ez csak a gyakorlatlanságom, de én minden órára úgy készülök fel, hogy felírom előre a lehetséges válaszokat, még azokra a kérdésekre is, amikre kapásból rá tudom vágni a jó megoldást. Lehet, hogy a pályánk végén erre ugyanúgy rá kell szokni.

635-nél múltkor leokézta, hogy a gyerek 630-hoz kerekítette. Nekem kellett beleszólnom az órába, hogy (nehogy megbántsam az ő felséges voltát), bocsi, Hamzsa, mi volt a szám? És akkor ő visszaszól, 635. Jajj, akkor gyermek, ez nem jó. Hova kell kerekíteni?

Hoppácska...

Egyéni fényképezés volt iskolánkban november végén (karácsonyra). Direkt kiemeltük, hogy most barátos, meg csapatos fénykép nincs, csak egyéni. Erre Hamzsa odasétálgat: Ne haragudjatok, akkor ahogy megbeszéltük, szeretnék magamnak emlékeket gyűjteni, akkor lesz egy közös kép velem és az osztállyal (hogy én hol vagyok ebben a kérdésben, az már lényegtelen. Kb mint ha jelen se lennék) "És tudjátok: fiatalnak, szépnek és vékonynak kell látszanom a képen." És ott virít az osztály közepén, a karácsonyi fotón, és kedves szülők, rendelhető!

Kidíszítette az osztálytermet karácsonyra. Összeszámoltam, 50 db kis bizbazt rakott ki ide-oda, annyi giccses sz*t, hogy az három osztály díszítésére elegendő lett volna. Szóval kissé barokkosra sikerült. És akkor még számon kérte rajtam, hogy én miért nem készítek Mikulásra meg a télre valamit a gyerekekkel. Készítek, B+, csak nem rakom ki, mert a vackaidtól nem fér sehova! Konkrétan hányingert kaptam a terem képétől. Most csak mutatóba beteszek ide pár képet. Ez EGY falrészlet és a hozzá tartozó plafon.

Szóval most már talán mindenki érez valamit abból, miért is mindenki "kedvence" ez a tanerő. Remélem, januárban már kiteszi a nyuszikat is húsvétra! Én meg előszedem a kis hóembereket, hogy azért valamit én is alkossak már...

Arról meg ne is beszéljünk, hogy 30 éve tanít magyart, ez a szenvedélye, és olyan elírásai és nyelvhelyességi hibái vannak (Facebookos megosztásaiban, gyerekeknek/szülőknek írt üzenetekben, vagy ha nekem ír valamit), hogy a hajam égnek áll. Szóhasználat, központozás, mondatvégi írásjelek, szavak jelentésbeli különbségének nem ismerete, toldalékolás... És nem puszta elírásokról van szó! Egy magyartanár nem engedheti meg ezt magának!
 
Egyébként nagyon sokszor van úgy, egy-egy pillanat, amit rögtön megírnék a blogomba, talán csak két mondat az egész, vagy egy apró történet a napomból, hetemből, és mindig a piszkozatban végzi, mert előtte még ezt is meg azt is és amazt is meg kellene írnom. Nos, most összefoglaltam tömören az elmúlt 3-4 hónapomat, és ezentúl megpróbálok gyakrabban írni. Mert hát látjátok: van mit.