Juuuu-veeeeen-tuuuus (és nem a foci)

Mostanában szívesen hallgatok Juventus rádiót, mert általában olyan zenéket adnak, amiket én is szeretek, és nincs olyan sok ismétlés. Mióta megszűnt a Sláger Rádió és a Danubius, majd a Sláger Rádió frekvenciáját átvevő Neo FM is az enyészeté lett, úgymond rádió nélkül maradtam. A Class FM-et nem tudtam megszeretni, a Music FM sem nekem való, a Petőfin pedig túl alternatív (és nem az én irányvonalamnak megfelelő) zenék vannak, így hát sokáig nem hallgattam rádiót. Amennyiben mégis, csak a Bartók jöhetett szóba, mert legalább a komolyzenét szeretem (és abból nincs olyan sok válfaj, amiket nem hallgatok szívesen.) De egy pár hete felfedeztem a Juventust, mert buszon utaztam, és a lejátszóm lemerült, a telefonon viszont csak rádió jön be, és keresnem kellett valamit. Éppen jó zene ment (amit nem ismertem, de megtetszett, és azóta meg is szereztem), utána még egy jó dal, és még egy jó dal... És többször elhangzott a rádió neve (ami nem volt előttem ismeretlen, de mégse vettem róla soha tudomást), és valahogy "rászoktam". A szlogenjük valahogy így szól: Budapest kedvencei. Na, az enyém biztosan. :) Még a beszélgetős műsorai is tetszenek, bár ilyenekkel csak esténként találkoztam. Annyira nem követem nyomon a programot, de ha módom van rá, odakapcsolok/tekerek. Egyetlen problémám van csak vele, mégpedig az, hogy felszín alatti közlekedésben és helységekben nem lehet fogni. Vagyis csak akkor tudok rádiót hallgatni, ha buszon/vonaton utazok, vagy ha itthon vagyok. Na, most álljon itt az a dal, amit végül is a Juventus ismertetett és szerettetett meg velem:

Rezzen vagy nem rezzen?

Nem lennék jó pénztáros, főleg drogériában nem. Nem hiszem, hogy rezzenéstelen arccal, fapofával tudnám kiszolgálni a vásárlókat, ha meghökkentő vagy éppen megmosolyogtató terméket vásárolnak. Hazafelé jövet ugyanis a körúton be szoktam menni az egyik nagy lánc üzletébe, ha éppen szükségem van valamire, és mikor várok, hogy sorra kerüljek a pénztárnál, sokszor látom, hogy az előttem vásárló emberek mit fizetnek ki. Lehet, hogy valentin-nap jön, vagy valami ilyesmi, de a héten több alkalommal is voltam tanúja annak, hogy egy férfi, vagy egy párocska éppen óvszert vásárolnak... Sőt, volt egy delikvens, aki 3 csomagot is vett (és a három csomag három különböző volt... Lehet, hogy három különböző nőhöz vette?) Én pedig a pénztárost figyeltem, hogy milyen kifejezéstelen arccal tudta mindegyiket beütni, de van olyan eladó is, aki mindig ugyanazzal a kedves mosollyal mosolyog. Na, nekem ez tuti nem menne. Nem tudom, milyen arckifejezésem lenne pl az óvszert vásároló férfiak láttán, de biztos vagyok benne, hogy nem tudnám leplezni az érzéseimet, gondolataimat.

Na, ma hazafelé jövet ezen gondolkodtam. És akármennyire is nehéz néha a munkám, meg borítanak ki a gyerekek (majd erről is fogok írni valamikor), még mindig sokkal jobb és felüdítőbb, mint bármilyen más munka, mert itt nem kell takargatnom az érzelmeimet. Na jó, igazából néha kell, de csak egy átlátszó lepellel. :)

Buzgó búza

A gyerekeknek valamelyik nap az volt a házi feladatuk környezetismeretből, hogy reklámszöveget kellett írniuk a búzáról, vagyis próbálják meg eladni a búzát egy ütős szlogennel, és hozzá rajzot is készítsenek. Feltételezem, az órán elhangzott egy példamondat, mint például a kutyák is szeretik a búzát; mert mikor már a tizedik gyerek hozta ki a hasonlóan fantáziadús szöveget, gyanússá vált a dolog.. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy csak ennyi kreativitás legyen bennük. A kaput az tette be, amikor Rebeka, az egyik lány, aki viszonylag jó tanuló, kihozta a füzetét, benne egy rajzzal: a hatalmasra nőtt kölyökkutya mellett a táljában ott vannak a búzaszemek. "Vegyen búzát, csak most, csak nálunk!" felirattal. Utána megjelent Norbika is, akinél csak ennyi volt a szöveg: "Éhes? adjon búzát, várjon tíz percet, és üres." (Megpróbáltam szó szerint idézni. Hogy mi üres, azt nem tudom, de az agya biztosan...) Itt már nem bírtam magammal, és hangosan nevettem. Mi ez, valami szőrtelenítő krém? 10 percig kell várni, és máris látszik a hatás? Még ötletet is adtam szegénykémnek valami hasonlóval: "Hullik a szőre a kutyájának? Kenje be búzából készült péppel, és várjon 10 percet, a hatás nem marad el!" Nem nagyon értette meg, sőt, már az egész szituációt nem értette, miért vagyok képtelen bármi mást csinálni a vihogáson kívül. Ezután megfogalmazódott bennem a saját reklámszövegem, aztán csak ontottam magamból a jobbnál jobb ötleteket. És legalább 10 percig röhögtem a saját poénomon... Szerencsétlen gyerekek már nem tudták elképzelni, mi baja van Ági néninek... Szerintem ők csak azon vidultak, hogy én vidulok, de a "poént" nem értették.

"Túl kicsi a kutyája? Adjon neki búzát, attól majd megnő! Az én chihuahuám is 2 méteresre nőtt, mióta eredeti Buzgó Búzát eszik! Buzgó Búza, a kutyák barátja!" 

És ehhez még egy jó kis emblémát is rajzoltam. Nagyon eredeti lett, és százszor több kreativitás volt benne, mint a gyerekek megoldásaiban. Pedig meggyőződésem, hogy ők többet néznek tévét, ennél fogva több reklámot is látnak, mint én. Na sebaj. Nem csak a kutyáknak, hanem nekik is búzát kellene fogyasztaniuk. Én meg lehet, hogy pályát tévesztettem, és amellett, hogy kutyaidomár lennék, inkább egy reklámirodában kellene dolgoznom, ahol minden hétfőn reggel 8-kor míting lenne, és ezeken a meetingeken frappáns szövegeket kellene gyártanom a legújabb reklámozandó termékek eladásához. Lehet, jobban élvezném, mint a húsz mihaszna gyerek társaságát?

Három az egyben hétvége

Hol is kezdjem? Pénteken a suliban farsang volt, a gyerekek izgatottan kérdezgették, hogy én is be fogok-e öltözni, és ha igen, minek. Erre meg csak azt feleltem: Önmagam leszek. És valóban önmagam voltam, végre az lehettem, aki a lelkem mélyén vagyok, egy igazi, elementáris, őrült, vad rocker. :) Szerencsére nem kellett extrém holmikat kölcsön kérnem, vagy kikölcsönöznöm, csak bele kellett bújnom a bakancsomba, az Iron Maidenes pólómba, fel kellett vennem a szögecses karkötőmet, kihúztam a szemem, és jó kis taréjt csináltam a hajamból. :) Mindehhez még társult egy felfújható műanyaggitár, amit még Nova Rockon szerváltam 2011-ben. A hatás nem maradhatott el. A munkatársi gárdából felemás reakciót váltottam ki, mert voltak, akik el voltak ragadtatva, mások pedig el voltak hűlve a látványtól. Nyilván azokkal vagyok baráti viszonyban, akiknek tetszett a vadiúj ódon külsőm. (Az egyik vén szipirtyó, akit kb. ki nem állhatok rögtön fennakadt azon, hogy mikor ide kerültem, még teljesen másmilyen voltam. Én meg felvilágosítottam, hogy nem, akkor is ilyen voltam, csak én konszolidált vagyok, és tudom, hogyan kell gyerekek közé menni.)

Vasárnap megtartottuk édesanyám születésnapját, vagyis az egész inkább meglepetés volt a számára, igaz ugyan, hogy már szombaton este (mikor már az biztonságban volt az erkélyen) észrevette a tortát, vagy legalábbis a dobozt, és így fordult el az ajtótól: "Jaj-jajj... Ja-jajj... Nem szabad kimennem az erkélyre?" Mire én: Miért akarsz kimenni? Le akarsz ugrani? "Én csak ezt akartam kivinni" - mutatott egy tálra. Majd én kiviszem. - Azzal kivettem a kezéből a tálat és kivittem én. Ő pedig még az orra alatt eldünnyögött egy ilyesmit: "Nem hallgattok rám..." - mert persze mikor már régen meg volt szervezve az egész születésnap és torta, akkor mondta, hogy eszünkbe ne jusson tortát venni, mert rengeteg sütemény van itthon. De nekem mégis eszembe jutott. Szóval a tortáról sejtett valamit, de minden más totális meglepetés volt. Kapott egy antiallergén, alaktartó hengerpárnát, ami jó derékra, fej alá, alváshoz, tévézéshez, olvasáshoz, gyakorlatilag mindent lehet vele csinálni (olyan, mint a tampon a viccben. :D), és annyira örült neki, hogy a "szememre vetette", hogy miért nem találtam ki ezt a párnát már hamarabb. Mire én: nem én találtam ki a párnát, hanem a párna talált ki engem. Ugyanis az ajándékai (bonbon, színházjegyek) már régen megvoltak, mikor csak kis apróságot akartam mellé keresni. Aztán még egy alvószemüveget is kapott, úgyhogy most már minden álma békés lehet, és álmodhat arról a fecskéről, aki a hőn szeretett otthoni tájra vágyik... Az ajándékok beszerzésében E. is segített, aki az egész hétvégét nálunk töltötte, bár a tervezett programjainknak a negyedét sem tudtuk véghez vinni, azért nagyon jól éreztük magunkat. Voltaképpen az egész hétvégénk anyukám születésnapjáról szólt, közben pedig rengeteget beszélgettünk. Majd tavasszal, ha jobb idő lesz, megismételjük, és mindent pótolunk, amire most nem jutott idő.

Ha születésnap, akkor anyukámé!

Édesanyámnak hétfőn lesz a születésnapja, és bár nem kerek évszám, mégis készülök rá több mindennel. Először is kerestem neki egy jó kis színházelőadást az interneten, és vettem rá 2 jegyet. (Erről kicsit bővebben kicsit később.) Azután megkértem egy kedves ismerősömet (aki egyébként cukrász), hogy készítsen egy tortát, ezt holnap este fogom tudni elhozni tőle. Vasárnap fogjuk ünnepelni anyukámat, és ő erről mit sem sejt. Vettem neki a kedvenc bonbonjából is egy csomaggal, holnap pedig még a nyakamba veszem a várost E-vel, és keresek valami kedveset is mellé. Szóval több mindennel készülök, és jobban izgat, mint nyáron az én születésnapom. (Ami nem is volt túlünnepelve, ami ünnep volt is, azt apukám jól elrontotta, de mindegy..)

A tortája csokitorta lesz, szép díszítéssel, maximálisan megbízok a készítőjében, szóval már csak a meglepetésnek kell jól elsülnie.

S hogy milyen előadást fog megnézni? Felmentem az összes budapesti színház honlapjára, hogy körülnézzek, az előttünk álló hónapban mit és mikor fognak játszani, hátha találok olyat, amit szeret az anyukám. Annak idején, mikor fiatal volt, bérlete volt az Operába, vagy én nem is tudom, hova, lehet, hogy több színházba is, és édesapámmal rengeteg előadást megnéztek. Nem is tudom, mi a kedvence egyébként. Több érdekes műsort is találtam, de akármelyikre próbáltam jegyet venni, mindegyiknél csak 1-1 üres hely volt, vagy ha volt is több, tuti nem egymásmellé szóló jegyek. Márpedig ki akar egyedül színházba menni? Főleg ki akarna úgy elmenni, hogy akivel megy, az nem is mellette ül, hanem három sorral mögötte, tőle balra? Például. Szóval mikor már nagyjából a tizedik darabnál láttam, hogy semmi normális jegy nem kapható (és egyik darab sem a napokban kerül színpadra, volt olyan, amit március közepén! fognak játszani), kezdtem ideges lenni. De a végén mégis sikerült! Február 18-ára, este 7 órára az Erkel Színházba, földszintre, viszonylag jó helyre, majdnem középre vettem 2 jegyet egymás mellé, a..... Nabuccora! 3 felvonás, olasz nyelv, magyar felirat. Kesselyák Gergely rendezte, szóval csak jót várok az előadástól (meg persze a művész úrtól is). Olyannyira jót várok, hogy már nincs is szívem mind a két jegyet odaadni anyukámnak, hanem csak az egyiket, hogy engem vigyen el, mert nekem is úgy megjött a kedvem a színházasdihoz. Remélem, örömet fogok vele okozni. De szerintem apukámmal megy majd. Úgyhogy most erősen elgondolkodtam rajta, hogy magamnak is veszek egyet, még ha több sorral mögöttük, tőlük balra is lesz az az üres hely, ahova még tudok...

Haj-baj-jaj.

Bejött nekem ez a rövid vörös hajú élet. 2013 november elején váltam meg hosszú barna fürtjeimtől, (melyeket bizonyos időközönként karban tartottam, és olykor félhosszúra nyírattam...) de azóta nagyjából havonta, másfél havonta járok vissza "frizuraigazításra". Bár az utóbbi fél évben már nem igazítás volt, hanem inkább módosítás, mert a hátul felzselézősből lett oldalra elsimítós tüsi... Megpróbálom pár képpel illusztrálni is a fokozatokat:

Hát így megy ez nálam... Míg régen az volt a bajom, hogy "sokára nő vissza", ma minden héten elmondom legalább háromszor, hogy "igen, de már hosszú", vagy "sajnos túl gyorsan megnő". Valahogy jobban élvezném, ha nem csak 1 hétig tartana a varázslat, és még a frizuraigazítás előtti napon is kezelhető lenne a hajam.

Nem "normális" január

Mindig azon kesergek, hogy milyen eseménytelenül telik (múlik) el az év első pár hete/hónapja... Hát, ez a hagyomány úgy látszik most megtörni látszik.

Csak januárban, az első 4 hét alatt az alábbi dolgok történtek:

- örökre itt hagyott Galád, a macskám

- eltemettük az egyik rokonomat, Rózsi nénit

- átalakult a helyettesítési rend, ezért nem tudok járni gitározni (illetve ez még megbeszélés tárgyát képezi...)

- pikkel rám az igazgatóhelyettes, minden lehetséges alkalommal úgy hoz döntéseket, hogy az eredmény rám nézve a legrosszabb legyen

- bátyám betöltötte a 30-at (és ez mélységesen megviselte)

- voltam egy koncerten (ami azért nagy esemény, mert nagyjából 2 éve nem voltam hasonló kaliberű rendezvényen)

- beteg voltam (és úgy jártam dolgozni)

- tönkrement a téli bélelt bakancsom, amire olyan büszke voltam, vennem kellett másikat

- elkezdtünk begyakorolni egy táncot február 20-ra, amit az iskola egyik rendezvényén adunk elő 14-en a tanári karból

Szerintem ennyi bőven elég 4 hétre... És már február van, ami ismét tartogat 4 hétnyi meglepetést...

Nem csak egy macska....

Édesanyám hajthatatlan. Azért nem akarja, hogy hozzak egy kutyát a lakásba, mert "úgy hozzánő az emberhez". Hát persze, hogy hozzánő. Éppen azért szeretnék kutyát, mert kell valaki, aki hozzám nő. Mert hiányzik, mérhetetlenül hiányzik Galád. Nincs akit babusgassak, akit szeretgessek, simogassak. Üres nélküle a szobám. És én tudom, hogy őt már soha nem kaphatom vissza, és el kell fogadnom, hogy nincs többé. De ha lenne egy kutyusom helyette, akkor azt a hatalmas szeretetet, ami a szívemben maradt a cicám iránt, ki tudnám árasztani rá. Én tudom, hogy soha egyetlen állatot sem fogok annyira szeretni, mint a macskámat. Soha egyetlen állat sem lesz nekem annyira fontos és annyira az enyém, mint ő. De belebetegszem, ha nem keresek helyette egy másikat. Lehet engem kinevetni, lehet megvetni is, hogy macska-pótlékot keresek, vagyis hogy pótolni szeretném az én drága kiscicámat, vállalom. Tényleg őt akarom valahogyan pótolni. És nem betömködni akarom az űrt, amit hagyott, hanem kitágítani valaki más számára. Egy új jövevény számára. És mielőtt bárki azt gondolná, mint anyukám, NEM gyereket akarok. Nem a gyerek hiányzik az életemből. Hanem a macskám. Vagy egy kutya. És nem töltené be az űrt az sem, ha szülnék egy gyereket. Nem akarok szülni.

Egy hét telt el, és minden egyes nappal nehezebb. Az esték a legrosszabbak. Napközben még elvagyok valahogy, eltelik a nap, más dolgokkal kötöm le magam. De mikor este bejövök a szobámba, és magamra zárom az ajtót, nem tudok semmi másra gondolni, csak a kiscicámra. Megágyazok magamnak, és arra figyelek, hogy a pokróc, amin aludt, szépen oda legyen hajtogatva az ágy szélére, és ügyelek, hogy semmit se hagyjak az ágyon. Lehúzom a rolettát, és ott hagyom a rést, hogy ki tudjon látni. De már nincs, aki ki akarna nézni. Ahogy lefekszem aludni, a pokrócot simogatom kínomban és úgy alszom el. De már csak a pokróc maradt nekem. Soha nem voltam még ilyen elhagyatott, ennyire egyedül. És minden egyes nappal fogynak az emlékek, és félek, hogy egyszer teljesen elfelejtem. Nem akarom elfelejteni őt.

Én szeretni akarok egy állatot.

In Memoriam

Reggelente megvárta, míg fölébredek és csak akkor kezdett el mocorogni, ha látta, hogy ébren vagyok. Kibírta mellettem az egész éjszakát, és ha korábban keltem fel mint az etetés, akkor sem kezdett el hamarabb kunyerálni.

Visszahozta az alufólia golyócskát, ha eldobtam, és oda is hozta magától, ha játszani akart.

Együtt volt szokásunk vadászni: én felhajtottam a vadat, ő levadászta. Erre volt egy különleges mód, ahogy csak én tudtam hívni, és ha ezzel a hívással hívtam, a cicám egyből tudta, hogy valahol légy vagy molylepke vagy más repülő tárgy van.

Ha ki akart menni a szobából, leült az ajtó elé és kitartóan nézte. Ha nem vettem észre, vagy nem történt semmi: nyávogott. Ha még a nyávogására sem reagáltam, elkezdte kaparni az ágyat, mert tudta, hogy arra rögtön kidobom. (Utáltam érte, hogy az ágyamat kaparja! És az ajtót is folyton kaparta, ha be akart jönni. Egyszerűen csak kopogott. Vagy a hangjával csöngetett.)

A kezemből megette a tésztát is, a sajtot, a tojást, a táljából csak a macskakaját. Szerette a kukoricát.

Nyáron elvittük egy hónapra magunkkal Balatonra a nyaralónkba, és ott minden nap reggel elment, estére visszajött. De ha én hívtam, kerestem, visszajött, akár délután 2-kor is.

Egyszer felmászott félelmében egy vörösfenyőre, és nem tudtuk onnan sehogysem leimádkozni. Érte kellett mászni, és az ölembe esett. Karcolás nélkül megúszta.

Megküzdöttünk bolhákkal, kullancsokkal, egyéb gonosz állatokkal, és mindig mi voltunk az erősebbek.

Szerette a tejet, a joghurtot, a kefírt, a tejből készült ételeket, s amikor én kibontottam egy joghurtot, neki előbb kellett megkóstolni, mint nekem... 

Időnként rájött a füvezhetnék és akkor elkezdte rágcsálni a lakásban található különböző szobanövényeket. (Pontosan tudta, melyik "ehető" és melyik nem.)

Mosakodni napi rendszerességgel szokott, de akkor sűrűbben csinálta, ha sokáig simogattam. (Mert a szagomat akarta eltüntetni, én tudom.)

Minden alkalommal, mikor hazaértem, ő már ott ült az ajtóban, és várt. Tudta, hogy jövök. És nem csak a vacsorát kérte.

Hosszú percekig dörgölőzött és követett mint egy pincsikutya. Addig nem volt "nyugta", míg az ölembe nem vettem és meg nem simogattam. Aztán ha elég volt a simogatás, simán csak lemászott az ölemből.

Minden ajtózörgésre odafutott a bejárat elé, teljesen mindegy volt, hogy rokon jött-e vagy idegen.

Nagyon szerettem simogatni.

Szerettem játszani vele.

Szerettem beletúrni az ujjaimat a bundájába.

Szerettem becézgetni, és ő is szerette a hangomat, a becéző szavaimat hallani.

Sokszor hívtam kis hülyének, hűtlen-hálátlan dögnek, de arany szívemnek, kis kincsemnek, drága kiscicámnak is. Mindent kiérdemelt, és nagyon rászolgált a nevére.

Ő volt a világ leggyönyörűbb és leghűségesebb macskája. 

Galád. Az én cicám.

*2012.04.16.-2015.01.05.†

Remélem, sokáig fogok még róla álmodni, és sokáig fogom még "hallani" az ajtókaparását.

Mindenek előtt a hagyomány!

Nos, elérkezett ez a pillanat is. Január 4-én képes vagyok végre leülni a laptop elé, és összeszedni az "évértékelő" beszédemet. Mióta aktívan blogolok, minden szilveszter táján számba veszem, mi történt velem az elmúlt egy évben, és mire számítok a következőtől. Nos, ahogy elnézem, tavaly ilyenkor sem voltam ügyesebb, ugyanis január 3-án sikerült eme igény(em)nek eleget tennem, és decemberben szintén nem írtam egyetlen szót sem.

De akkor mi is történt velem 2014-ben?

Január:

2 hónapnyi szünet után ismét elkezdtem vezetni járni, (jaj, hogy lehet ezt szépen magyarul mondani), és vettem 2 koncertjegyet egy márciusi előadásra, melyről majd idejében szólni fogok. Igazából nagyon nehéz visszaemlékezni egy évvel ezelőtti történésekre, és még a naptáram vagy határidőnaplóm sem segít benne.

Február:

Volt egy ismételt sikertelen vizsgám forgalomból, aminél tényleg csak egy hajszálon múlt az ügy, mert a rendelkezésre álló 45 percből 40-et levezettem. És még a vizsgabiztos is próbált kedvesnek és biztatónak lenni, vagy csak látszani, de nem igazán jött össze neki. Tulajdonképpen ez a sikertelen vizsga az egész hónapra, de az egész évre rányomta a bélyegét. Aztán a laptopomat (akkor még Mancit) elvittem szervizbe, de 3 héten keresztül ültek rajta, és nem javították meg... (Aztán később hiába kaptam egy tippet, hogy kihez és hova vigyem, kerestem más megoldást a problémára, és végül megoldottam szerviz nélkül.)

Március:

A hónap közepén elmentem édesanyámmal egy koncertre, melyről még itt is írtam pár sort, Koncz Zsuzsa régi kedvencem (volt), és semmiképpen nem akartam leélni úgy az életemet, hogy őt még élően nem hallottam. Ezért került amibe került, én vettem 2 jegyet a koncertjére, és heteken (sőt, hónapokon) át készültem rá. Aztán olyan csalódásként ért, hogy azt elmondani sem tudom. Egy kampánygyűlés kellős közepén éreztem magam, és egyre jobban feszélyezett, hogy mikor az előadóművész azt kérte, álljunk fel és fogjuk meg egymás kezét, csak én és édesanyám maradtunk ülve. Teljesen el tudja rontani az élményt. A sikertelen vizsga eredményeképpen elkezdtem dilidokihoz járni, akit édesanyám ajánlott, mert régóta, máshonnan ismerik egymást, és bízik benne. A nagymamám barátnője meg (aki kb 20 évvel fiatalabb mint a Mamám) felajánlotta, hogy gyakorol velem. Végül ebből nem lett semmi, és a dilidokit is kb. csak háromszor láttam, utána ezt az ügyet is megpróbáltam inkább egyedül megoldani.

Április:

Na, az év első olyan hónapja, amikor valami jó történt velem. Illetve velünk, mert ennek a történetnek ketten voltunk részesei: Luis és én. Elutaztunk Agárdra pár napra, hogy együtt legyünk, ketten legyünk, magunk legyünk, boldogok legyünk. Bicikliztünk, filmet néztünk, sétáltunk, jókat ettünk, és wellnesseztünk a szállásunk alagsorában elhelyezett jakuzziban és szaunában. Közéleti dolgokról nem teszek említést, és az iskolai ügyeket is kihagyom az emlékezésből.

Május:

Volt egy szülinaposom, akit sok szeretettel és odafigyeléssel köszöntöttem a hónapban, és ettől én is feldobódtam. Elkezdtem "sportolni", egy munkatársammal jártam biciklizni. Sajnos ez rövidtávú dolog volt, mert júniusban az iskola végeztével ennek is vége lett. (Fél év telt el azóta, de még nem folytatódott, és nem is fog. Megint jönnek rám a kilók...) Szerveztünk egy évfolyam-találkozót a fősulis társaimmal, akik együtt diplomáztunk, ottalvósra terveztük, és véghez is vittük, de a majd' 30 főből csak 7 volt képes képviseltetni magát. Nem baj, mi azért még jó pörköltöt főztünk, jó bort ittunk, és jót beszélgettünk. Sajnos az évfolyamvezetőnk, (aki egyébként a fődékán is volt) nem tudott eljönni, vagy csak simán elfelejtette, de az is lehet, hogy nem volt kíváncsi ránk (bár ez utóbbit nem hiszem, mert mindig minden diákja nagyon érdekelte, és szeretett minket), így vele nem tudtunk találkozni. (És sajnálatos módon ma értesültem róla, hogy tegnap elhunyt. Hosszan tartó, nehéz betegsége volt, mellyel sokáig küzdött, de végül a betegség győzött. Sajnos P. bácsival már nem fogunk találkozni ebben az életben.)

Június:

A hónap elején volt az osztálykirándulás az iskolában, az úti cél Balaton volt, pontosabban Siófok, és rögtön utána mentem Luisékhoz egy esküvőre, így az osztályt nem is kísértem haza, hanem Székesfehérvár közelében leszálltam a buszról, Luis pedig értem jött. Természetesen sem a menyasszonyt, sem a vőlegényt nem ismertem, de papíron a menyasszony vendégei voltunk. Ami lehet egy esküvőn, az volt, és amit én utálhatok, azt mindet utálom. Na mindegy. A hónapra jutott még egy munkatársi kirándulás is, 2 nap egy faházakkal teli üdülőben, egyik kollégánk jóvoltából, igazából ezt csak egy szóval tudnám jellemezni: pálinka. Rögtön ezután a hétvége után szakadt ránk a szabadság, amit már úgy vártam, mint gyerekkorom születésnapjait. De azért ejtettem pár könnycseppet az osztályért, akit búcsúztattunk. Szeptemberben új bagázst kaptam.

Július:

Egy piros betűs ünnep a születésnapok és névnapok mellé: 8-a. Ekkor ültem ugyanis utoljára az oktatóm mellett a volánnál. A kitűzött 45 perc valóban 45 perc volt, a kanyarok száma megegyezett az előírttal, 2 parkolást és 2 manővert sikerült végrehajtanom, és épségben kiszállnom a kocsiból. 21-én mehettem is az okmányirodába, és olyan titokban kellett intéznem, mint ha legalábbis drogot csempésznék... Mivel az egészet meglepetésnek szántam. Nem vagyok babonás, de mondhatjuk, hogy babonából nem tettem róla említést senkinek. Oppá, senkinek, Luison kívül. Mert ő az egyetlen, aki tudott róla. A hónap végén volt még egy kis nyaralás Balatonszárszón, mely pont a születésnapomon ért véget.

Augusztus:

Néha elgondolkodom, valójában hány éves is vagyok. De a születési anyakönyvi kivonatom szerint 28. Belegondolni is rossz. Volt egy bevásárló túrám, születésnapom, ajándékom, de a hónap legnagyobb meglepetése az volt, hogy végre találkozhattam 5 év után egy nagyon kedves barátnőmmel, meglátogattam, egy estét nála töltöttem, és pár napra rá viszonozta a látogatásomat. Ezek után megbeszéltük, hogy a kapcsolatot nem csak interneten keresztül fogjuk tartani, hanem kézzel írt levelek formájában is. Kaptam egy orrpiercinget, illetve egy kártyát, amivel állítólag vezethetek személygépkocsit. Voltunk Luissal egy másik esküvőn is, ezt az ifjú párt sem ismertem jobban, mint a júniusit, de legalább az esküvőjük tetszett, és a frizurám is úgy frissült, hogy amióta levágattam rövidre a hajamat, most tetszett a legjobban. (Pedig az összes változat jobban tetszik, mint a hosszú hajam. Pedig annak idején hogy hadakoztam ellene....)

Szeptember:

Elkezdődött az iskola, a régi tanári gárdával, de új csoporttal, és elég sok fejfájást okoznak nekem. (Azóta is.) Egyre többet vezetek, de még mindig nem egyedül. (Ígérem, egy egész posztot fogok szentelni annak, ha valaha egyedül képes leszek volán mögé ülni.)

Betalált egy tüszős mandulagyulladás, utána meg egy kellemes kis övsömört is összeszedtem, de szerencsére mind a kettőből sikerült viszonylag hamar kigyógyulnom.

Október:

Egy újabb nagyszabású Arénás koncertre készültem ezerrel, már októberben megvettem a jegyeket rá. Ezen kívül a szilveszterünket kezdtük el szervezni, és volt egy elég hosszú őszi szünet is, aminek jó részét Luiséknál töltöttem. Viszonylag csendesen telt a hónap, kell egy ilyen is az évben.

November:

Az év vége felé kezdtek összejönni a dolgok, ugyanis a hónap első napjaiban észrevettem a cicámon 2 bolhát. Hogy honnan szedhette össze, azt nem tudom. Mindenesetre egyből rohantam az állatorvoshoz valami gyógyszert kérni rá, és a lakást is körbepermeteztem az e célra kitalált szerrel. Eléggé az elején "megfogtam" a dolgot, és sikerült is elhárítanom a veszélyt. De ekkor még nem tudtam, mi fog még rám várni az évben. Az iskolában a gyerekekkel csináltunk egy adventi naptárat, ugyanúgy, mint tavaly, befőttesüvegekbe tettünk finomságokat és meglepetéseket, készítettünk rá fehér zokniból hóember-bábot, és minden nap egy-egy üveg tartalmát osztottuk ki. Ez a játék december 19-ig tartott, vagyis amíg volt tanítás. Tetszett a gyerekeknek. A hónap pozitívuma pedig Teodor volt, az új laptopom (melyen már ezeket a sorokat is írom), ezt Luis segítségével tudtam megvenni.

December:

Nos, az év utolsó hónapja mindig sok érdekes és említésre méltó dolgot tartogat. Például az extra dátum Ákos koncertet az Arénában, amire már október közepe óta készültem. Nem is csalódtam. :) Az idei tanév téli szünete talán minden idők leghosszabbja volt, 16 nap. Ki is használtam rendesen. Az első hétvégét Luiséknál töltöttem, a karácsonyt pedig itthon, a családdal. Idén nem sok ajándékkal készültem, a legfontosabb ajándék viszont az volt, amit édesanyámnak adtam (és még Luis is segített benne): legépeltem és kinyomtattam a receptjeit, amiket az évtizedek alatt felhalmozott a fiókban. Lehet, hogy a felét még sosem készítette el, vagy már arra sem emlékszik, kitől, honnan vannak, de legalább most már megtalál mindent, amit keres. Bátyámnak könyvet vettem, cserébe én is azt kaptam tőle, bár arról nem tudtam. Sajnos az év sok kedves emléke és boldogsága után az év végére egy nagyon szomorú dologgal találtam szemben magam: kiderült, hogy a macskám beteg. Nem csak egy kicsit megfázott, és kiheveri 2 nap alatt... Sokkal komolyabb betegsége van, még az orvosok sem tudják pontosan megmondani, mi, és miért. Vérszegény, ennyit tudunk. Magas láza van, rezignált, nem akar enni, nem akar inni, ezért karácsony másnapja óta szinte naponta járunk vele az állatorvoshoz, és kapja az infúziót. Kapott már vért is, de még nincs számottevő javulás. Félek, hogy el kell búcsúznom tőle, és nem tudok felkészülni erre a napra.

Szegénykém annyira erőtelen, és én annyira szeretem őt. A betegsége a szilveszteremre is rányomta kicsit a bélyegét, mert hiába utaztunk el kettesben Luissal, és töltöttünk együtt 4 csodás napot, nem volt olyan perc, hogy ne jutott volna eszembe az én drága kiscicám, aki még csak tavasszal lesz (remélem, lesz!) 3 éves. De sajnos az nem elég, ha én akarom, hogy éljen. Ezt neki  is akarnia kell. Azt hiszem, majd a következő bejegyzésemben írok róla bővebben. Most véghez viszem azt, amire ez a poszt hivatott...

Lássuk 2014 kedvenceit!

Az év zenéje: Ákos - Igazán

Az év koncertje: Ákos Aréna koncert

Az év könyve: több is volt. Sienkiewicz: Quo Vadis, Francine Rivers: Megváltó szeretet, John Green: Csillagainkban a hiba
Az év legrosszabb filmje: A Wall Street Farkasa
Az év legjobb filmje: Alien I (A nyolcadik utas: a Halál) rendezői változat

Az év sorozata: Terápia
Az év desszertje: Somlói galuska revolúció, vagyis torta :)

Az év itala: búzasör

Az év zenei "újdonsága": Omega diszkográfia 
Az év programja: Agárd
Az év meglepetése: egy visszakapott barátság

Az év elhatározása: gitártanárhoz járni
Az év legrosszabb pillanata: a cicám betegsége
Az év legjobb pillanata: az augusztusi tűzijáték
Az év fényképe: