Bocsi... ez az én helyem...

"Egyszer úgyis  felfalja majd ezt az egészet valami földönkívüli tenyészet..." - zakatolt ma délelőtt a fülemben ez az egy sor, mert annyira vártam már, hogy vége legyen az értekezletnek, ami ráadásul nem is a tanévzáró értekezlet volt, csak egy rövid(?) valami az iskola nevéről és annak megváltoztatásáról... Totálisan nem érdekelt és nem érintett engem, mégis ott kellett ülnöm. Dög melegben, délelőtt 11-től éhesen, 1 órán keresztül, úgy, hogy tudtam, nekem délre a csoportomnál kell lennem, és úgyis az utolsó pár napomat töltöm az intézményben. Egyszer úgyis felfalja majd ezt az egészet.... Az egésznek vége lesz. Nem lesz több gyomorgörcs, nem lesz több váratlanul betoppanó szülő vagy tanár, aki kizökkent a gondolatmenetemből... Még 3 nap, és remélem, végleg átadhatom a földönkívülieknek az egész kócerájt. Jöjjenek már érte. Dühít, hogy semmi sem úgy sikerül, mint ahogy tervezem, mindig az utolsó percben van változtatás, vagy valami plusz elintéznivaló, vagy valami  akadály, amit kikerülni nem lehet, csak arrébb rugdosni, vagy még inkább elhordani az útból...Mérhetetlenül fáradt vagyok, és tökéletesen elegem van már a saját gyengeségemből is. Meghaladja az erőmet és a képességeimet ez az egész.

Ma délután/este megint vagy tucat helyre elküldtem az önéletrajzomat, hátha találok valami jó helyet, ahol létrejön az a bizonyos kecske-káposzta kapcsolat... Egyszer úgyis felfalja majd ezt az egészet... Az egésznek vége lesz. Például nem fognak undokul rám szólni több ízben is, hogy "bocsi, ez az én helyem"... oda ülhetek majd, ahova szeretnék. Mert számomra felfoghatatlan, hogy hogy lehet ilyen kicsi terembe bezsúfolni ennyi tanárt és tanítót, hogy van, aki csak úgy tud beülni a helyére, ha 5 másik embert felállít a sajátjáról.... és még így is van olyan pedagógus, aki nem tud leülni, ha teltház van, mert neki nincs helye. És a többiek értetlenül néznek rá, hogy: De hát hol van a helyed? ő meg csak válaszol halkan, hogy sehol, oda ülök, ahol éppen hely van (és éppen nem túrnak ki.) Szívből gyűlöltem azt a tanári szobát. Éppen ezért vonultam le amikor csak tudtam a saját termembe, vagy hospitálni valaki máshoz. Az utóbbi pár hétben már az udvarra mentem olvasni. Mert ebben a munkaközösségben én voltam az egyetlen, akit megfeddtek, hogy olvasni mert, és félrevonult, ha pár sort el akart olvasni a nyomorult könyvéből vagy újságjából. Máig nem értem, miért fájt nekik, hogy én olvasok... (A gyerekeket is olvasóvá kéne nevelni, nemde?) Szóval kedvesen taszigáltak arrébb, és mikor dacosan odaálltam az ajtó mellé, hogy nekem ott is jó, nagy kegyesen felajánlottak egy helyet... Persze az a hely sem lett volna szabad, ha közben 2 pedagógus nem lett volna lenn az aulában vagy udvaron vagy ebédlőben vagy franc tudja hol a 2 napközis csoporttal, akik elvileg táborban vannak a héten az iskolában. E fölött se tudok még napirendre térni: miért kell egy napra/hétre szervezni a munkát a napközis táborral? Miért nem lehetett volna adminisztrációs hétnek kikiáltani az utolsó (fél)hetet? Ja, bocs, csütörtök és péntek ott volt erre a célra, de én azokon a napokon is be voltam osztva a csoportokba... Ezért lenne jó végre találni egy állandó helyet... (És ma döbbentem rá szörnyű felismeréssel, hogy ahhoz, hogy egy állandó helyet találjak, kellene valami spec.koll., amivel bekunyerálhatom magam egy tantestületbe.... mert az ember- és társadalomismerettel, ami nekem van, kb. kitörölhetem a kitörölni valómat.)

Meghallgattam ma ezt a dalt, és totálisan átérzem a teljes szövegét, meg hogy miről szól...

(Ja, egyébként tudtátok, hogy a Lejárt lemez c. nótájuk valójában nagyon komoly és szomorú témát dolgoz föl? A gyermeküket elvesztő édesanyákról szól.)

Fél tizenkettő, elszaladt a mentő.

Eszembe jutott egy Bikini-dal. Igazából az a szám teljesen másról szól, szóval most nem linkelem ide, és nem illesztem be a videót, de ragadjon meg a címsora: Ha volna még időm...

Mostanában úgy érzem, semmire nincs időm, úgy szaladnak el a fejem fölött a napok, hogy észre sem veszem. Eltervezem, hogy mennyi mindent fogok csinálni délután/éjjel/délelőtt, ha lesz időm, és mire oda jutok, nem lesz belőle semmi. Vagy azért, mert máshogy jön ki a lépés, és kevesebb időm maradt rá, mint szerettem volna, vagy azért, mert addigra már annyira ki vagyok purcanva szellemileg és fizikailag is, hogy semmi erőm nincsen. Ilyenkor csak bosszankodok, és remélem, hogy éjjel/délelőtt/délután vagy másnap lesz rá alkalmam vagy lehetőségem, hogy pótoljam ami elmaradt. Ezen a héten napközis táborban vagyok az iskolában, munkaköri kötelesség, vagy mifene, minden nap délre megyek és 5-ig ott kell ülnöm. Talán sokkal több energiát belefektetnék, ha tudnám, hogy van miért. De az erőmből mostanság annyira futja csak, hogy "legyen meg a minimum", hiszen már úgysem tudnak kirúgni. Mivel már kirúgtak. Szóval a legrosszabb, ami történhetne velem, az már megtörtént. Akkor minek görcsöljek rajta? Megcsinálom, amit kell, és hagyom a francba a többit. Nem fogom elpazarolni a jó ötleteimet, nem fogom kijátszani az aduászt. Kellenek a tartalékok máskorra. (Megy a ventilátor, én meg szépen huzatot kapok a 30 fokos szobában zárt ablakok mellett.) Közben meg adminisztrációs hét is most van az iskolában, szóval nem elég, hogy déltől 5-ig 20 gyereket kell pesztrálgatnom, de a maradék időmben (az a mocskos szemét) még a naplómat is javítsam, még a termet is takarítsam, még a munkámról is írjak beszámolót. (Minek, ha már egyszer úgyis elküldtek? Mire kell ez a hatalmas rákészülés? Két szóban el tudom intézni az évemet. Jó volt. Jó szar.) Kitalálhatok én egy csomó jó programot szerencsétlen kölyköknek, de 1: nincs időm megszervezni, 2: nem tudom összehangolni a délelőttös kolleginával, aki 7-től délig van velük. Holnap is nem tudom honnan fogok szerezni vagy 30 lufit, és fogom megtölteni vízzel délre, ha reggel fél 8-ra vezetni megyek, 11-re meg értekezletre... Tegyem át szerdára? De akkor honnan fogok szerezni 30 újságpapírt és összegyúrni hatalmas galacsinokba, hogy azokat dobálják? És a só-liszt gyurmát mikor állítom össze? És a kavicsokat honnan gyűjtöm össze? És a papírmasét? És a gyöngyöket? Mind mind pénz és IDŐ. Apropó pénz: nem hogy fizetésemelést vagy pótlékot, de még támogatást se kapunk erre a két hétre. Minden anyagot szerezzünk be magunk, önköltségen. Jobb esetben be tudjuk kérni a szülőktől az árát, de saját keret nincs rá. Nincs iskolai ragasztókészlet, ollókészlet, fonalkészlet, gyurmakészlet, gyöngykészlet, papírkészlet... Még jó, hogy a víz folyik a csapból is, nem kell külön boltba szaladni érte... Mondjuk ha szolgáltatnának rá valami felhasználható alaptőkét, talán az időt is könnyebben megoldanám. De a saját időmből miért vegyek el azért, hogy a saját pénzemet költsem egy olyan dologra, amire nem nekem van szükségem, és még csak különös örömet sem okoz? Mert engem kicsit se tesz boldoggá, hogy június közepén húsz 7-8 éves gyerekkel gyöngyöt fűzhetek vagy papírmasézhatok, míg másnak ott a szabadsága... És egyébként nekem is lenne elég ötletem, hogy mivel töltsem az időm. Például már engem zavar az a káosz, ami a szobámon uralkodik, hetek óta arra sincs erőm, hogy rendesen kiporszívózzak... Pedig ablakot kéne mosnom, polcot törölnöm, ruhákat és papírokat szortíroznom, hogy a szekrények átválogatásáról már ne is beszéljünk. Mikor van egy csöppnyi időm, energiám nincs... Az energiaszintet pedig nem tudom feltölteni addig, amíg olyan helyen dolgozom, ahonnan már elküldtek, és magam is azon nyomban eljöttem volna, amint találok másikat. Jut eszembe, jó lenne megtanulni a rendes 10 ujjas gyorsírást, vagy vakon gépelést is, mert oké, hogy 10 ujjal gépelek és vakon, és viszonylag gyorsan is, de egy ilyen bejegyzés végére már úgy fájnak az ujjtöveim, hogy mozgatni is kín... Azt hiszem, ha a jogsin túl vagyok, egy olyan tanulmányba fogok belekezdeni. Apropó jogsi: egy hét múlva szerdán reggel megyek vizsgázni.

Addig meg itt a kedvenc vigasztaló nótám:

10 perce még ma volt, most meg már holnap van.

Megvan a forgalmi vizsgám időpontja, 26.-a, szerda, reggel 07:50. Addig még megyek hatszor két órát vezetni, Luis azt mondta, hogy "annyi talán elég is lehet". Nagyon jó lenne, ha elég lenne, mert utána nem tudom, mikor lenne időm vizsgázni. Egy nyaralást azért nem szeretnék félbeszakítani, hogy följöjjek Pestre vezetni egy órát, és kihagyni sem akarok egy programot se azért, hogy délelőttönként búgassam a motort és tekergessem a kormányt. Pár hét szünet után meg nem lenne jó folytatni onnan, ahol abbahagytam, mert félő, hogy nem jutnék előrébb...

Mindenesetre addig simává tettem a napjaimat, vagyis minden délelőtt ráérek, és jó lenne úgy beidőzíteni a vezetéseket, hogy előtte újra "rutinban" legyek. Bár nem tudom, mire vagyok ennyire rápörögve, mivel értesüléseim szerint a jogsi kézhez kapása 5 hét. ÖT HÉT. Mert az a mocskos bürokrácia. (Apropó, nincs valami magyar punk-rocker banda, akik megzenésítették a magyar mocskos bürokráciát, meg annak minden felfoghatatlan hiányosságát és idegőrlőségét? linket!) Hát bakker, azt reméltem, hogy legalább a Balatonra én vihetem le a kocsit a családi nyaralás alkalmával. Történelmi pillanat lesz, ha végre én is legálisan vezethetek. (Meg az is történelmi lenne, ha elsőre sikerülne a forgalmi.) Túl kínos ez már nekem... Ennyire ráfeszülni erre a jogsi-témára... De még mindig jobb, mint az álláskeresés. Azt is el kéne már kezdenem. Lehet, hogy holnap össze is írom a motivációs levelemet, meg a dokumentumaimat. Az önéletrajzomat a múlthéten már frissítettem. Egy normális képet is választottam bele. Igazolványkép méretű és jellegű, de nem igazolványkép. Ami szerintem fontos. Az a baj, hogy nem vagyok elég bátor. Nem merem merészen megfogalmazni a motivációs levelemet, és nem merem meghökkentőre formálni az önéletrajzomat. Pedig tudom, hogy az első 5 szabályban benne van, hogy tűnjön ki a tömegből, vagyis legyen szembeötlő, hogy az ember rögtön meg akarja nézni, és emlékezni tudjon rá. Nekem meg nincs kedvem még egyszer végigcsinálni azt a hercehurcát ami ekörül a reménytelen álláskeresés körül van. 27 évesen belefáradtam. Elegem van belőle, és nincs erőm szembenézni a problémával. Ezért nem mertem még mindig rákérdezni, hogy WTF van. Itt őrlődök már rajta hónapok óta, (amúgy kb december óta, amikor is megtudtam, hogy a 4 új közül 2 már megkapta a kinevezését) és én nem tudok elég jó lenni. Ez a nem vagy elég jó az egész életemben kísértett. Az általánosban, a gimnáziumban, a főiskolán, a gyakorlaton, az első munkahelyemen, de még a családomban is. Félek, hogy előbb-utóbb a párkapcsolatomra is rá fogja nyomni a bélyegét. Pedig jelenleg Luis az egyetlen, akinek elég jó vagyok (vagy talán még az elég jónál is jobb).

Kezdem egy csődtömegnek érezni és látni magam, egy elfuserált hülyének, aki még egy nála másfél méterrel alacsonyabb és 60 kilóval könnyebb élőlénnyel sem tud (el)bánni. Hát akkor hogyan tudnék elbánni egy nálam 1 méterrel alacsonyabb és 30 kilóval könnyebb lénnyel? Hogyan tudnék elbánni egy nálam méterekkel magasabb, és súlyos kilókkal nehezebb problémával?

Eszembe jutott ez a dal (mely nem enyhe célzás a szerelmi életemre és nincs mögöttes tartalom benne, és nem kell vele kombinálni, CSAK eszembe jutott, mert elhangzik benne, hogy "nem vagyok jó neked".) Egyébként egy igen jól sikerült nóta. És igen hatásos a hozzáillő szituációban a belsőben erősen feltörő érzelmekre és problémákra.

Lusta némber posztja... :)

1. Nevezz meg 5 dolgot, amit látsz, anélkül, hogy felkelnél a helyedről.
Rádiós óra, macskajáték, esernyő, testápoló, mécsesházikó. (Meg egy rakás minden, köztük Manci, de baaahhh.)

2. Hogyan hordod a hajad? 
Unottan, pánttal hátrafogva, (éppen frissen mosva).

3. Mit viselsz most?
Belül feszültséget, kívül rövid farmert és zöld pántos fölsőt, az elengedhetetlen csíkos zoknival.

4. Mi a foglalkozásod?
Cirkáló gyerekfelügyelő.

5. Sokat alszol?
Magamhoz képest sokat, másokhoz képest keveset.

6. Milyen volt életed legjobb csókja?
Nem csak a kezdet, hanem a vég is.

7. Mi az aktuális fandomod/mániád/szenvedélyed?
Régi műsorok visszanézése a la internet.

8. Mit ettél ma legutóbb?
Palacsintát.

9. Mi volt az utolsó SMS, amit kaptál?
Mobilszámla befizetésére vonatkozó szolgáltatói smst.

10. Melyik weboldalakat látogatod meg mindig, ha fellépsz az internetre?
Gmail, Facebook, Blogger, Honfoglaló, 2perc, Ncore, Port

11. Mit vettél legutóbb?
Sört.

12. Mit hallgatsz most?
Sorozatot a tévében.

13. Mire szoktál gondolni elalvás előtt?
Hogy hány órát fogok tudni aludni.

14. Milyen CD-t vettél utoljára?
The Cure DVD-t ajándékba.

15. Milyen a kedvenc időjárásod és miért?
Évszaknak megfelelő. Vagyis télen hó, ősszel eső, tavasszal szél, nyáron napsütés. Mert utálok öltözködni.

16. Ha tudnál játszani egy hangszeren, melyik lenne az?
Tudok furulyázni, tenor kürtözni, egy kicsit gitározni. De minden álmom megtanulni fagottozni.

17. Hogy vagy?
Gondterhelten, fáradtan, enerváltan, és szerelmesen.

18. Van-e valami, amit most rögtön szeretnél elmondani valakinek?
Amit most rögtön szeretnék elmondani, azt most rögtön el is mondom.
Azt meg mindenképp Lilinek, hogy ne haragudjon már a lustaságomért... :)

Éjjeli gondolatok

Ez az a film!

Van egy idézet, amit nagyon sokszor szoktam emlegetni, de csak a jelenetre emlékszem, azt viszont már nem tudtam felidézni, hogy melyik filmben láttam. Csak ahogy egy lány mondja a fiúnak, és utána történik valami. Erre most, nézem a neves portált, ahol nyomon lehet követni, hogy mely napokon mely időpontban mely csatornán milyen műsort adnak, és megakad a szemem a vasárnapi kínálaton. Egy filmcím, egy random módon beválogatott kép a filmből, és egy "heuréka" felismerés, hogy ez az a film! A híres mondat meg valahogy így hangzik: "Lehet, hogy ha ezt megteszem, meg fogom bánni, de tudom, hogyha nem tenném meg, egész életemben bánnám." Annyira meghatározza ez a hozzáállás az egész lényemet. Számtalan olyan történetet tudnék most említeni, amit így éltem át. Tudtam, hogy rizikós ügy, de meg kellett tennem. És nem sok olyanra emlékszem, amit később megbántam. Bár igen gyakran bánok meg dolgokat, de azok inkább csak kimondott szavak. Nem jó helyen, nem jó időben kimondott szavak. Nem megfelelő szavak. De tettek? A tetteimet nem "szokásom" bánni, mert amikor cselekszem, meg vagyok róla győződve, hogy az úgy jó vagy helyénvaló.

Nem terveztem hétvégén tévét nézni, de azt hiszem, ezt a filmet muszáj újra megnéznem, és újra átélnem azt a jelenetet.

Különben most a bizonyos kapcsolati hidakon átlépdelve, vagy inkább lépcsőfokokat átugrálva - megbánás -> vezeklés -> megbocsátás -  egy másik (pár napja bennem motoszkáló) téma is kikívánkozik belőlem, ez pedig maga a megbocsátás/elengedés. Az utolsó hittanórámon egy Pintér Béla dalt (keresztyén pop-énekes, a szerk.) hallgattam a gyerekekkel, hogy figyeljenek annak szövegére, és vigyenek magukkal haza valamit a nyárra. Ezt a három szót írtam a táblára:

megbocsátás

elengedés

kegyelem

Tudnunk kell egymásnak megbocsátani, bármennyire is fáj, mert nekünk is megbocsáttattak. Tudnunk kell elengedni, vagyis ha már megbocsátottunk a másiknak, engedjük is el a sérelmeket, a súlyos terheket, és azokat ne hánytorgassuk föl. Hiszen a megbocsátás pont a "felejtést" jelenti. "Felejtsük el!" "Spongyát rá!" "Ne is beszéljünk többet róla!" "Hagyd el!" és még sorolhatnám. Ha valakinek valamit megbocsátunk, nem azt mondjuk, amit a buták: "Megbocsátok de nem felejtek, a magyar ember (fehér ember) nem felejt", hanem azt, hogy: Megbocsátok, és elfelejtem. Itt jön képbe a kegyelem: Istenről is azt írja a Biblia, hogy a mi bűneinket a háta mögé veti, és arra többé nem emlékezik. Maga az Isten, aki mindent lát, képes eltörölni. Semmissé tenni. Elfedni. Elfelejteni. Ez a kegyelem.

Ez pedig az említett dal:

Ha látnál valamit, szólj...

"Állást keresek"

"Albérletet keresek"

"Táskát szeretnék venni"

"Nem lesz valami jó koncert?"

"Hova menjek nyelvvizsgát csinálni?"

"Hova vigyem a barátnőm/barátom ünnepelni?"

"Le kéne cserélnem a biciklim/laptopom/fényképezőm/telefonom"

 Ezek, és ezekhez hasonló kérdések... hányszor hangzottak már el, hányszor hallottam már tucatnyi ismerősöm szájából.... A legkülönfélébb emberek a legkülönfélébb élethelyzetekben képesek a segítségemet kérni, akár értek hozzá, akár nem. Akár közeli ismerősök vagyunk, akár nem. Ezzel kapcsolatban két kérdés motoszkál a fejemben. 1.: Csak nekem vannak ilyen ismerőseim? 2.: Amennyiben másoknak is vannak ilyen ismerősei, csak én hagyom gyakran figyelmen kívül ezeket a kéréseket/kérdéseket? Komolyan, néha elgondolkodom rajta, hogy segít-e egyáltalán bárki a másiknak, ha az egy beszélgetés végén odaveti, hogy "ja, egyébként állást keresek, ha látsz valamit, megtennéd, hogy szólsz?". Hányszor kérték a segítségemet már abban is, hogy albérletet találjanak, vagy éppen albérlőt. Jó szívvel segít ilyenkor akárki? Oszd meg az ismerőseid között légyszi, meg támogasd a kivert kutyákat, meg az éhező gyerekeket, meg a panelprogramot... És olyankor mindig belém bújik a kisördög, és biztos vagyok benne, hogy nem fogok segíteni, mert "kívül esik a profilomon". A franc se fog neked segíteni, te senkiházi, majd pont azt fogom figyelgetni a városban, hogy hol van kiadó szoba, meg betöltetlen állás... Főleg az albérletesdit csípem, hol emlékszek már én arra, hogy láttam-e hirdetést a 13. kerületben kiadó kéróról. Minek is emlékezzek rá, ha nekem egyáltalán nincs célomban (és módomban) elköltözni... A kedvencem az, amikor ugyanabban a csónakban evezünk, és ezért biztos benne, hogy látok olyan állást, ami neki jó. Csak teljesen más a szakterületünk, teljesen máshol szeretnénk elhelyezkedni, de biztos sok olyan ajánlatba botlok, ami az ő végzettségének és elképzelésének megfelelő. Főleg. És az a legrosszabb az egészben, hogy ez tök sokszor beigazolódik. Magamnak keresek és másnak találok. A magam nyomorúságát meg csak növelem... De ha jószándékúan segíteni szeretnék, és tényleg tudatosan nyitott szemmel járok, hátha látok valamit, amivel pont őt tudom kikotorni a trutyiból, akkor biztos, hogy pont az én segítségemből nem kér, vagy arra nincs szüksége egyáltalán. Visszafelé meg nem működik a dolog. Itt nem a jótett helyébe várják a jót, hanem alanyi jogon...

Annyiszor megjártam már ezzel. Segítettem albérletet találni, és mégis rajtam csattant az ostor, mert nem klappolt a hely, holott előtte ott lelkendezett, hogy mennyire jó kis lakás az... Máskor beajánlottam valakit egy állásra (mikor éppen nem voltam keresgélő státuszban), és egy hónap alatt kirúgatta magát... Olyan is volt, hogy segítettem megnyerni egy internetes fotóversenyt egy ismerősömnek, és a végén mikor nekem lett volna szükségem segítségre, a fejemre se illetett. A segítséget kérni tudják, de elfogadni, és főleg élni vele már nem megy... És akkor jönnek a "tudom, hogy segíteni próbálsz, és köszönöm is, csak..." kezdetű mondatok. És a sokadik ilyen alkalom után már meggondolom, hogy bárkinek bármiben segítsek-e. Hogy ajánljam-e a kedvenc helyemet vásárlásra, hogy figyeljem-e a hirdetéseket, hogy forszírozzam-e az ismerőseim között a kínált portékát, hogy meséljek-e arról, én hogyan oldottam meg a problémát...

Vagy ott van a másik eshetőség: nyújtod a kisujjadat, de már a karod kéne. Azt hiszik, hogy egy segítség az = végtelen segítség. Amikor átmegy a dolog a kihasználásba, mikor tudja valaki, hogy te jámbor vagy, rászedhető, nem tudsz nemet mondani, és erre le is csapnak, mint a keselyűk...

Valahogy azt gondolom, hogy az emberek (mint ahogyan én is) csak megígérik, hogy majd megpróbálnak segíteni, de valójában tudják jó előre, hogy úgysem fognak. Mert mindenki félti a bokáját. Senki sem akar pórul járni. Meg senki sem akar tőből amputált karral élni.

Ezek, és ezekhez hasonló gondolatok özönlötték el most a fejemet.. Már régen akartam róla írni, most érett meg bennem. Piócák között érzem magam... Üvegbarátok között. Mint ha mindnek a naptárjában meg lenne jelölve egy nap, amikor "fölkeresek egy régi ismerőst, hogy segítsen nekem valamiben, de egyébként már nem láttam egy éve, azt se tudom, él-e hal-e".

Sokkal szívesebben ajánlom föl a segítségemet valaki olyannak, aki képes megkérdezni, hogy hogy vagyok akkor is, mikor kicsattanok, és akkor is, mikor befordulok. Aki képes rám írni akkor is, ha csak van pár perce, és akkor is fölhívni, ha csak épp az eszébe jutottam.

Na jó, most hagyom abba.

Nem a ruha teszi...

Azt mondta ma reggel a rádió, hogy május 31.-e van. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy nem. Szóval bekapcsoltam a tévét is, hátha ott megmondják, mi az igazság. De ott is azt állították, hogy mindjárt jön a nyár. nem volt szép ez a május, nem volt olyan, mint amilyennek a májust szeretem. Igazából úgy telt el, hogy észre sem vettem. Holnap meg már június 1-je, és éneklünk az 1000 fős kórussal, és előtte jó lenne kialudni magamat, és amúgy is jó lenne pihenni a hétvégén, mert már minden hétfőt úgy indítok, hogy hullafáradt vagyok. Legalább az utolsó hetem legyen energiával teli.

Tegnap gardenparty volt az egyik munkatársamnál, ott volt a fél tantestület, sütike, pogácsa, étel-ital, grillezett hús és bográcsban főtt gulyásleves, amit csak a szem-száj megkíván, és pont abban a kettő, két és fél órában nem esett az eső, míg kinn ücsörögtünk a kertben. Ott volt az egyik leendő elsős tanítónő is, aki jövőre megy vissza tanítani a gyes után, bemutattak minket egymásnak, kérdezte, hogy melyik osztályt tanítom, mondtam, hogy az egyik elsős osztály napközise vagyok, aztán hozzátettem, hogy nem biztos, hogy jövőre találkozunk. Erre a házigazda (akit amúgy csecsemőkorom óta ismerek) megszólalt: nem tudni még semmit, ez még kiderül. Szóval ő még nem tett le arról, hogy jövőre is ott leszek, ami abból a szempontból izgalmas, hogy ő az igazgatótanácsban is benne van... Szóval valami belső dolgokat csak tudhat... Na de ez majd elválik.

Ma délután édesanyámmal elmentünk az egyik neves turkálóba (hogy stílszerű legyek, second hand üzletbe), keresni valami "alkalomhoz illő" ruhát holnapra. Mivel mint előzőleg kitértem rá, kikötötték, hogy alul fekete, felül piros/fehér/zöld színű ruhában legyünk. S végigfuttatva gondolatban a ruhatáramat rájöttem, hogy fekete cuccból válogatni is tudok, annyi van, van egy-két barna meg krémszínű felsőm, van egy pár "kockás ingem", meg pántos szaladgálós ruháim, de NINCS egyetlen zöld vagy piros felsőm sem, ami illenék egy nemes alkalomhoz. Még piros pólót úgy ahogy tudtam volna szerezni, mint hogy van is egy pántos felsőm, ami azért nem az a boltba leszaladós fajta, hiszen még dolgozni is elmegyek benne; de azt is kikötötték, hogy ne póló legyen, hanem valami elegánsabb darab, és legyen egyszínű. Szerintem a nagy magyar átlagnak nincs otthon elveszőben egyszínű piros vagy zöld női blúza. Nem túlzok, ha azt mondom, 50 ruhát felpróbáltam, mire találtam olyat, amit meg mertem venni. És én - ha ruhavásárlásról van szó - csak édesanyámmal vagyok hajlandó elmenni, és fölpróbálni egy egész kollekciót, mivel az ő ízlésében bízom meg maradéktalanul. Meg néha jobban is ismer engem, mint én magamat, és képes visszatetetni egy cuccot a polcra akkor is, ha pont minden vágás és öltés stimmel rajta s rajtam, HA tudja, hogy soha nem fogom fölvenni. "Ági, ezt ne vegyük meg, mert nem fogod hordani." És akkor nem vesszük meg, mert nem fogom viselni. (Ellenpéldám is van, megvásárolt holmiról, aminél fogadkoztam, hogy de igenis fogom hordani, majd szabadkoztam, hogy nem hordom, és a végén landolt egy ismerősnél vagy ruhavásáron mert sosem volt rajtam.) Több mint két órát vesztegeltünk a ruhaboltban, de végül meglett az eredménye, mert 2 zöld pántos felsőt, és 4 piros blúz szerűséget is vettünk, (na meg grátiszba 2 fürdőruhát is, ha már a kezembe akadt), amiket már be is tettünk gyorsmosásba, és ott lógnak a radiátoron. Legalább máskor is fogom tudni őket hordani, úgyis már keveselltem a nyári ruhámat. Télen valahogy mindig könnyebben felöltözök, hiszen kötött pulcsim annyi van, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni.

De ha holnap is ilyen borús idő lesz, mint ma, akkor nem leszek olyan boldog attól, hogy énekelhetek. Szereznem kell egy fehér mappát is még holnap, hogy tudjam miből nézni a kottákat... És nem ártana időben lefeküdni aludni. Csak az a fránya televízió megint, hogy a múlt héten kifogtam egy jó kis sorozatot, vagyis részt egy sorozatból, ami pechemre folytatásos, és ma éjjel vetítik a második felét...

Happens.

Vasárnap du. végre átvettem az önkéntes igazolványomat az állatmenhelynél, és úgy alakult, hogy egy kölyökkutyát (aki már most akkora, mint más kifejlett egyedek) rögtön el is vihettem sétálni. Még jó, hogy Luis is ott volt, így nem egyedül kellett megküzdenem a Bosco névre hallgató kis nagytestű keverék kannal, aki úgy rángatta a pórázt, mint valami áramütés. :D Azt hittem, hogy majd én választhatom ki, hogy melyik kutyát viszem el, de csak fogtak egyet és kihozták. Egy ott dolgozó nő. (Vajon mi lehet a munkaköre, és mennyit kereshet azzal, hogy egy állatmenhely alapítványnál dolgozik?) Azt nem tudom, milyen gyakran fogok tudni menni, mert a jogsim még mindig lóg a levegőben, így délelőttönként inkább arra kellene az időmet fordítani, de azzal, hogy a héten véget érnek a hittanórák, fölszabadul egy kis időm. Ez azt is jelenti, hogy lassan vége a tanévnek, lassan vége a kötelességnek is. Jajj, egyrészt várom már az "évvégét" másrészt be is vagyok tojva tőle. Örülök majd, hogy nem kell dolgozni menni, viszont sajnálni fogom, hogy nem lesz munkám. Mert nagyon úgy áll a szénám, hogy nem lesz munkám... Az ideiglenes pedagógus igazolványomat is csak 2 hónapra állították ki, szóval augusztusban még csak az igazolványomnak se veszem hasznát... Utoljára 2009-ben rettegtem ennyire a nyártól. Ez az egyik ok, ami miatt szívesebben élnék egy 30 évvel ezelőtt. Egyszer majd, ha sok kedvem és időm lesz, összeszedem a többi okot is.
Amúgy hiányozni fognak a kis nyavalyások. Akármennyire is szétszórt és szedett-vetett a társaság, mégis a szívemhez nőttek egy kicsit, és mindőjüket más és más miatt szeretem. De hát ilyen ez a pedagóguslét: osztályok jönnek, osztályok mennek... 

Június 1-jén ismét összeáll az 1000 fős kórus, az Arénában, de ezúttal más szervezésben: Ez az a nap! - én is fogok énekelni, bár az utolsó (fő)próbát tekintve lehet csak tátogni... Egyrészt a zenekartól semmit nem hallok a többi szólamból, a saját szólamomat is csak úgy nagyjából tudom kisilabizálni, másrészt a dalokban sem vagyok olyan biztos, hogy egyedül jól énekeljem... Szóval emberpróbáló feladat lesz. Megszabták az öltözéket: alul fekete, fölül egyszínű minta nélküli piros, fehér vagy zöld ing/blúz. Na most. Szerintem az emberek túlnyomó többségének nincs egyszínű zöld vagy piros blúza. Vagy csak én vagyok alul-felszerelt? (...) De kikötötték, hogy ne póló legyen, hanem valami csinosabb/elegánsabb darab. Nyilván, ha a lányoktól szoknyát várnak el... Nem tudom, miért bízzák a véletlenre, hogy megfelelően eloszoljanak a színárnyalatok... És ha az 1000 fős kórusból 800-nak csak fehér felsője lesz? Vannak még bennem kétségek eziránt, és a jegyek sem biztos, hogy a legjobb helyre szólnak, de nem baj, a cél úgysem ez, hanem az egész napos hálaadás és dicsőítés. Aztán nem lesz vége a mókának egyhamar, mert másnap hittanévzáró lesz a templomban, ami szintén igényel egy kis szervezést. Több tízezer forintot fizetünk fellépési díjként az előadónak, de a résztvevőktől nem kérünk még 20 Forintot sem. Utána meg már csak 1 hét a suliból. El sem hiszem, hogy így elrepült ez az év. Sokkal "gyorsabban" telt, mint a tavalyi Üllőn. Belegondolni is iszonyat, hogy szinte az összes pénzem egy olyan dologba öltem, aminek talán soha nem fogom a hasznát venni. Kicsit de ja vue érzésem van ezzel kapcsolatban... Na mindegy, kesergés off, kikapcsolás on. Befejeztem mára.

!topansételüzs godlob gem dekeN

Vizsga-láz

Na most. Az van, hogy jövőhét szerdán 10-re megyek elsősegély vizsgára a jogosítványhoz, kicsit azért jobban tartok tőle, mint a KRESZ-vizsgától. Viszont tudtam kölcsönkérni könyvet, és még van egy hetem készülni rá. Ellenben a forgalmi vizsgám nem tudom mikor lesz, azt hiszem van még egy pár hetem addig... Nem baj, legalább nekem lesz lehetőségem elsőre átmenni. Ugyanis lehet, hogy kárörvendő vagyok, de mikor megláttam, hogy a múltkori posztban emlegetett hölgy ismerősöm a héten vizsgázni fog, szívből kívántam, hogy ne sikerüljön neki elsőre. Sokkal később kezdte a tanfolyamot, mint én, úgy lenne az igazságos, ha neki is annyi ideig tartana, mint nekem. Persze-persze, lehet hogy neki volt lehetősége minden nap, vagy legalább minden második nap vezetni menni, és lehet, hogy nem minden vezetése reggel fél 10 előtt kezdődött, de akkor is létezhetetlen, hogy egy-másfél hónap alatt lezavarja az egészet... Mikor én itt nyűglődöm vele már hónapok óta... Ha az elméleti részt is beleveszem, ősz óta. Ő meg 2 és fél hónap gyakorlat után állt oda vizsgázni. Előtte a KRESZt gondolom 1 hónap alatt lezavarta... Ó igen, az első bejegyzése decemberben volt olvasható a témával kapcsolatban... Mi ez? Gyorstalpaló sofőrkurzus?! Én inkább úgy akarom megszerezni a jogosítványt, hogy biztos tudás van mögötte. És ha ez hosszú és fáradalmas hónapjaimba kerül is, ám legyen. Gondolhat bárki önzőnek, sárga májúnak, meg túl büszkének is, hogy ez engem ennyire zavar, de jogom van hozzá. Én blogom, én életem, én jogosítványom, én döntésem. Egyszer majd, évek múlva kiheverem. Akkor már nem fogom idegesíteni magam rajta, hogy mindenkinek hamarabb van jogosítványa, mint nekem. (Azt hiszem, ez már kóros nálam, valamelyik éjjel még erről is álmodtam... Az összes tanítványom - általános iskola 1. osztály - sorra ment vizsgázni vezetésből, és lobogtatták előttem a papírt, hogy "Tanító néni, ide süss, vezetek!" 6-7 éves gyerekek előbb szereznek jogosítványt, mint egy 26-27 éves nő...) BOTRÁNY. Az meg még nagyobb botrány, ha valaki úgy öregíti magát, hogy még 24 sincs, de már azt mondja "majd' 25 évesen".*

* a fent említett lény egyik megjegyzésében.

üzenem a világnak

ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani.
a szavadat meg álld, ha a világ összeomlik is.