"Hasadra süt a nap"

Az a jó abban, ha az embernek macskája van, hogy minden nap korán kelhet. Az már mellékes, hogy akar-e korán kelni, vagy sem.

Én ma reggel úgy fél 9-re állítottam az ébresztőmet, és már jóval éjfél előtt ágyban voltam, milyen jó lett volna majdnem 9 órát aludni... A drága cicám nem így gondolta. Fél 7-kor már itt nyivákolt az ajtóm előtt: "volnál szíves felkelni, ha már én is ébren vagyok?" címszóval. Kimásztam, gondoltam elintézem a reggeli rutint, aztán megetetem, de akkor észleltem, hogy a szüleim is már ébren vannak, biztosan adtak már neki reggelit. (Később kiderült, hogy dehogy adtak, a cica csak egyszerűen szereti, ha mindenki ébren van. Szóval őket is felébresztette. Szokást csinált belőle, hogy minden reggel fél 7 és 7 között rákezd a nyivákolásra, de olyan mesteri szintre emelve, hogy az embernek nem csak szíve, de idegzete sincs tovább aludni minden reakció nélkül...) Szóval még az is rám maradt, hogy jóllakassam, aztán rájöttem, hogy végül is egész jót cselekedett velem, mert ma reggel úgyis sütni akartam (délután lesz a munkahelyemen úgynevezett tanári farsang), csak kétségbe voltam esve, hogy édesanyám elutazik 3 napra, és ő a mestere a tervezett süteménynek, és hogy fogom elkészíteni teljesen egyedül... és még akkor itthon volt, és így tudott navigálni, meg felállítani a legjobb sorrendet az elkészítés menetében. Szóval itt vagyok reggel negyed 9-kor, és a sütemény már készen van, édesanyám pedig már elindult egy jó fél órával ezelőtt.

Visszaaludni lehetne, de fölösleges, én nem vagyok az a fajta, aki még miután kimászott az ágyból is képes visszafeküdni egy kicsit. Ha én egyszer felkelek, akkor felkelek. Még ha a következő dolgomig van több órám is akár. Nyáron sem csináltam divatot belőle soha, hogy pizsamában flangáltam aztán visszadőltem.

Valahogy "szent" helynek tartom az ágyamat, ahova csak frissen, üdén, illatosan fekszem be, tusolás után, és ha már kikászálódtam, nem mászok vissza, hanem rögtön ruhát váltok. (Amennyiben nem váltottam ruhát rövid időn belül, este megy a szennyesbe...)

Annyi idő szakadt hirtelen a nyakamba, hogy azt se tudom, mihez kezdjek vele. De túl sok minden közül úgysem válogathatok, mert a gyomrom nincs valami jól, úgy az egész hasam nem érzi jól magát ma reggel...

Szóval végső konklúzióként nem tudom, hálás legyek-e Galádnak vagy sem azért, mert nem hagyott aludni, és már hajnalban felébresztett...

Na jó, szokták mondani: Nyugtával dicsérd a napot! - ígérem, így is fogok tenni.

Akartok egy csodát?

Én nem vagyok szerethető.

Mégis szeretnek.

Ez a csoda.

Au revoir!

Tudom, hogy nincs szükségem rá, és hogy neki sincs rám, hogy soha sem fog keresni... de akkor mégis miért fáj törölni a nevét és az elérhetőségeit? Réges-régen megszakadt már köztünk minden baráti kapcsolat, talán az utcán sem jönne már át az én oldalamra, ha a túloldalról meglát... A baráti viszony már lassan 5 éve eltűnt, és nekem mégis fáj túllépni. Mégis őrizgetem a Facebook profilját, és reagálok a kiírásaira, mint ha gyermekien remélném, hogy egyszer újra barátok leszünk. Közben tudom, hogy ez nem lesz így már többé soha, és hogy értelmetlenül dobálom bele a köveket egy lyukas zsákba...

Annyi emberi kapcsolat veszik el a süllyesztőben, úgy éljük le egymás mellett az életünket, hogy észre sem  vesszük... És ha nem is fogjuk fel, ez mind-mind veszteség... Fáj elveszíteni valakivel a kapcsolatot, aki egykor szerves részét képezte az életednek... S nem tudod, mikor hol szakadt meg ez a folyamat. Valahol a ködben elveszett, s te önmagadat okolod, önmagadat teszed felelőssé miatta. Pedig egy barátság mindig két emberen múlik.

Hányszor lehet felébreszteni, felrázni egy régi barátságot? Hányszor lehet valakit visszafogadni a "kebeledbe"? Hányszor lehet a régi sérelmeket elfeledve újra barátságot kötni? Hányszor lehet visszaszerezni a régi bensőséges légkört? Vajon lehet-e egy elromlott barátság újra igaz és szép? Vajon lehet-e egy újraépített barátság gyümölcsöző és értékes?

És mennyi időt lehet és érdemes várni? Mikor jelentheted ki azt, hogy többé nem érdemes küzdeni? Egyáltalán érdemes feladni a küzdelmet? Mikor kell egy régi barátot elengedni, és mikor kell utánafutni?

Van olyan idő, ami után már nem érdemes felkeresni valakit, akit régen láttál? Van olyan pont, ahonnan már nincs lehetőség visszamenni? Hol ez a pont?

Annyi kétely van bennem... Egyik felem azt mondja, hogy lépjek túl, vannak más barátaim, a másik felem pedig azt mondja, hogy sohasem késő. Az igazi barátság sosem múlik el. Az 10 év szünet után is képes ugyanonnan folytatódni, ahol félbeszakadt.

Ha arra gondolok, hogy én mennyire örülök egy régi barátságnak, egy újra előkerült embernek, aki több év után képes nekem írni vagy felhívni, hogy mi van velem, akkor én is megtehetem ezt a lépést azok felé, akik az idők alatt elvesztek, vagy akiket elvesztettem. De ott motoszkál bennem a kérdés: nekik ez jó lenne, nekik ezzel örömet szereznék, ők örülnének nekem, szükségük van rám?

Honnan meríthetnék bátorságot, és honnan kéne elkezdenem a barátságokat újra felépíteni? Mi lenne az első lépés? Mivel és főleg kivel kezdeném?

Érdemes ezeken rágódnom?

Ezek olyanok, mint a kihűlt szerelmek... Van idő, van egy pont, amikor már le kell zárni, mert nincs előrelépés, nincs fejlődés, nincs értelme. Egy szerelmet sem lehet erőltetni. Ha nem működik, akkor nem működik. A szerelemből lehet idővel barátság, de akkor a barátságból haveriság, a haveriságból pedig ismeretség, abból pedig utca túloldaláról intés? Egy párkapcsolatért sem küzd az ember a végtelenségig. Egy korszak ha lezárul, az ember megpróbál és aztán megtanul tovább lépni.

A barátságból is tovább lehet lépni?

Nagyon nehéz beismerni, hogy "ennek a barátságnak már vége". Hogy "már nem vagy több, mint egy régi ismerős." Hogy már nincsenek közös emlékek, közös élmények, közös fényképek, nincs beszélgetés és nincs közös program, csak beszéd van, vagy még inkább szóváltás, dialógus, azután elcsendesedés és visszavonulás.

Hány és hány régi fényképet, belépőt, emléket őrizgetek ebből a régi-régi barátságból, melyről hittem, hogy vénasszonykoromig tartani fog... S most ezeket a fényképeket mind elképzelt tűzbe dobom... Mert ez a barátság nem csak elfáradt, hanem bele is pusztult a fáradtságba... Ezt most fájó szívvel beismerem, és megteszem az utolsó lépést a sok első lépés után...

Értékelés értékek nélkül.

- nem vagy következetes

- nincsenek eszközeid

- csak a hangodat tudod felemelni

- nem követelsz meg tőlük semmit

- más pedagógus 10 perc alatt rendbe rázná a társaságot

- buta dolog azzal takarózni, hogy kezelhetetlenek

- nem kezelhetetlen, nehéz csoport, átlagosnak mondanám

- Robi sem kezelhetetlen

- érkeztek negatív szülői visszajelzések

- ne a büntetésre hanem a jutalmazásra helyezd a hangsúlyt

- nem kell sípot használnod, elég erős hangod van síp nélkül is

- megkövetelőnek kell lenni és erőskezűnek

- nem hagyhatod felügyelet nélkül őket

- hospitálnod kellene

- te vagy az egyetlen, akit a tanáriban keresztrejtvényt fejteni látok, vagy hogy olvas, nem látlak soha készülni

- nem ehetsz tanulási idő alatt

- legyen meg az értékelés, azonnali, az adott helyzetben

- a csendes pihenőben biztosítani kell, hogy aki akar, kicsit tudjon aludni

- ezek a gyerekek korán kelnek, hamar elfáradnak

- meg kell találnod a saját módszereidet
- a főiskolán nem kellett értékelned soha magadat? szépen pontokba szedve, felírva mindent

- nem csak azon kell elgondolkodni, hogy tudjuk-e tovább folytatni a közös munkát, hanem hogy alkalmas vagy-e erre a pályára

- azon kell elgondolkoznod, hogy akarsz-e jó pedagógus lenni

Bezárva egy kristálygömbbe.

Néha úgy érzem, mint ha egy kristálygömbben lennék. Látszólag minden csodás, szépen fénylik, csillog, de nincs belőle szabadulás. Folytonos körforgás, falakba ütközés, és lebegés...

Élem a hétköznapi emberek egyszerű életét, dolgozom, macskát nevelek, pihenek, beszélgetek, szerelmesen, de közben belül feszít valami kellemetlen érzés. Hogy be vagyok zárva. Egy kristálygömbbe. Amit ha kívülről néz bárki, csak azt látja, milyen szép csodás, kerek egész, csillogó, ragyogó, milyen nyugalom árad belőle. De nem érzik a benne lévő feszültséget, a takargatott hiányosságait. Hogy körbetapogatva milyen kemény és mindenhol csak falak vannak, hogy csak forog körbe-körbe, nincs lehetősége irányt változtatni, hogy a kristály akármennyire is ragyog, azért eléggé szúr, ha megsérül...

Hogy mi ennek a tébolynak az oka? Az, hogy úgy érzem, be vagyok gubózva.... Egy kívülről szép, belülről lekorlátozó világba. Lógnak a levegőben a "majd találkozunk" céduláim, hetek, hónapok, sőt, valakivel már évek óta. Minden hétköznap estét társaság nélkül töltök, és minden hétvégét Luissal. Néha belenyúlik a találkozásunk a hétköznapokba, de ha vele vagyok, neki szentelem az időm, és nem szervezek külön programot magamnak. Csak az a baj, hogy akkor is hiába szerveznék bármit, ha nem vagyunk egy városban. Mert azokban az időkben korlátozottak a többi ember lehetőségei is... Vagyis amikor ráérnék, és nem Luissal tölteném az időmet, mások nem érnek rá. Ki tudja, talán a többiek is úgy vannak, hogy csak hétvégére mernek maguknak programot szervezni... Azt meg mégsem tehetem meg, hogy odaállok Luis elé: "bocsi, ma nem találkozunk, mert tök régen söröztem a cimboráimmal, és inkább velük mennék el".

Egyrészt ebből rögtön azt érezné, hogy mellette unatkozom, (ami pedig nem igaz), vagy hogy elégedetlenkedek, vagy hogy nekem nem elég ő (mert ez sem igaz), másrészt nem is akarom őt ilyesmivel megbántani, megijeszteni, harmadrészt nem is akarok nélküle eltölteni egy hétvégét sem, ha már úgyis csak hétvégente tudunk igazán együtt lenni. Nekem hiányozna, ha nem lenne itt. De most azt érzem, hogy mások is hiányoznak. A régi barátaim hiányoznak. A személyes beszélgetések hiányoznak. A kimozdulás hiányzik. A megszokottól eltérő hiányzik.

Úgy érzem, hogy most szükségem van a társaságra. Szükségem van arra, hogy kimozduljak, hogy jöjjjek-menjek, hogy legyenek programjaim... Hogy ne itthon kelljen ülnöm minden nap munka után... Ki kell egy kicsit ereszteni a stresszt...  És ápolni kell a régi barátságokat... Azokat, amelyeknek a cédulái itt lógnak fölöttem... Nem akarok elveszíteni így senkit, ilyen rohanás miatt... Nem akarok egy reggel arra ébredni, hogy a "majd találkozunk" barátaimmal többé már nem találkozhatok... Nem akarok begubózni a kristálygömbömbe, ami kívülről csodás, de belülről szúr... Nem akarok olyan lenni, akivel nem lehet semmit sem szervezni, mert soha nem ér rá, és ha mégis szervez valamit, akkor azt lemondja...

Nem akarok egy "öregasszony" lenni a macskájával... Nem akarok itthon ülni és gubbasztani... Kicsit már besokalltam tőle.

Lehet, hogy azt kellene csinálnom, hogy kijelölök egy belátható távolságon belül lévő, de azért elég távoli időpontot és helyszínt: Ekkor és ekkor ebben és ebben a kávézóban leszek megtalálható, aki akar, találkozhat velem. S aztán jöhetne bárki, aki vágyik velem eltölteni egy kis időt, akinek van velem beszélgetni valója, akinek számít egy kicsit a jelenlétem... És azért a biztonság kedvéért bekészítenék egy könyvet magamnak, arra az esetre, ha mégsem jönne el senki.

30+. nap, csak úgy.

Az elején jó mókának tűnt ez a 30 napos sitty-sutty, de a végére már eléggé meguntam és most örülök, hogy végre vége.

Szerencsére pont végeztem vele hétvégére, így sikerült újrarakni a gépem, és nem volt baj, hogy egész hétvégén egy sort sem írtam. Igaz, csak félmunkát sikerült végeznünk, mert a két meghajtó közül csak az egyik újult meg teljesen. A másikon még ugyanúgy ott vannak a cuccaim, amiket rendszerezni kéne, és a fölösleget eltüntetni, a másik felét pedig kiírni DVD-re. De majd annak is eljön az ideje. Elég fárasztó meló volt, pedig a nagy részét nem is én csináltam, hanem Luis. Nekem csak a válogatás jutott, de phh, ezt sem akarom még egyszer végigcsinálni. (Hányszor megfogadtam, hogy nem fogom úgy telepakolni a gépet... Csak az a baj, hogy ezek a feleslegessé vált holmik meg sok szemét a gépen mind azelőttről maradtak meg...)

Elég keveset aludtam a hétvégén is, meg azóta is, és még a héten ilyen keveset fogok, mert ma tudtam meg, hogy jövőhét hétfőn ismét jönnek hozzám órát látogatni. Addig el kéne készítenem valami tervet. Pechemre megint a testnevelésórámra kíváncsiak... Mi másért választanák újfent a hétfőt? Nem hiszem el, hogy csak hétfőn érnek rá. És még valami kézművest is bele kell vinnem, meg az udvarra is ki kell vinnem őket... Hát, szép, mondhatom... Miért nem tudnak jönni csütörtökön? Csodás Csütörtök a kedvenc napom... Ehelyett nekik a Hisztérikus Hétfő kell... Jól fel kell kötnöm a gatyámat... (Bár már nem igazán tudom őket elkápráztatni, maximum azt láthatják, hogy mennyit fejlődtem az utóbbi 2-3 hónapban... HA egyáltalán fejlődtem.)

Közben reggelente - ha az oktatóm is ráér - járok vezetni, eddig már 2 órán voltam, és elég sok mindent gyakoroltunk, de azért a türelmes tanítgatása és folyamatos segítsége nélkül még mindig nem tudnám mondjuk egyedül beindítani a kocsit. Gondolok itt arra, hogy már milliószor tapodtam a hülye pedálokat, de még mindig nem tudom fejből, melyiket mikor kell nyomni... Még jó, hogy az oktatóm türelmes, és nem átallja tucatszor is elmagyarázni, amit nem értek, vagy amit nem bírok megjegyezni. Ha minden terv szerint haladna, akkor már áprilisra készen lennék, de mivel eddig csak 2 órán voltam, és már január első hetében jeleztem, hogy járnék a gyakorlati órákra, nem hiszem, hogy áprilisig le fog menni mind a 20 kötelező óra. És még ott vannak a pluszórák, amik nélkül biztosan nem fogom megúszni.

De azért nem lenne rossz, ha már el tudnék menni dolgozni autóval is. Legalább még ebben a tanévben.

Szegény macskám a radiátoron van, nagyjából ebben a pozícióban, és szegény már alig fér:

Szereti a meleget

De néha már neki is sok.

Esténként nagyon szeleburdi, és neveletlen. Igen, az én saram. Nem tudom, hogyan kell macskát nevelni. Hogyan kell macskát ránevelni arra, hogy használja a kaparófáját, és lenevelni arról, hogy az ágyat kaparja... Elég értelmes állat, tudja, hogy nem szabad, mégis mindig csinálja. De még nem jöttem rá, hogy miért. Féltékenységből, hogy nem vele foglalkozom? Vagy unatkozik? Nem hiszem, mert minden nap játszok vele, és mindig megsimogatom, ha hazaérek, ha felkelek, mielőtt elindulok itthonról, mielőtt lefekszem aludni... Etetem, takarítom az alomtálját... Szóval nem érezheti, hogy el van hanyagolva... De akkor miért idegesít szándékosan? Kitessékelem, aztán bekéredzkedik, aztán kaparja a kanapém, aztán kizavarom, aztán kezdődik elölről... Miért csinálja, nem tudom... Sok talány, amire sose fogok választ kapni, mert Galád az egyetlen, első és utolsó macskám.

Na, ennyi éppen elég mára, meg szerintem a hétre is, osszátok be. Megpróbálok hétvégén jelentkezni újra.

30. nap: Három fénykép rólad

Hm. Szerencsémre nincs kikötve, hogy milyen fényképeknek kell lenniük. Szóval ez nekem nagyon nagy könnyebbség, mert olyan szinten hozom egyszerűre a témát, hogy az szemet gyönyörködtető. (*Sátáni vigyor...*)

anno 1992

anno 2002

anno 2012

29. nap: Dolgok, amiben szeretnél jobb lenni

A munkám, a családom szeretete, meg pár készség, úgy mint zenélés, rajzolás, és egyéb alkotó művészet. Kicsit fájlalom is, hogy tanítónő létemre nem tudok szépen rajzolni, csak olyan két vonás és három pont jellegű ábrákat, amikbe aztán mindenki azt képzel bele, amit csak akar. A probléma csak az, hogy ezek nem olyan rajzok, amikbe mindenkinek azt kellene beleképzelnie, amit csak akar.

Jó lenne megtanulni gitározni rendesen, nem csak azt a 6 akkordot, amit másodperces szünetekkel tudok lefogni. Így a munkámban is jobb lehetnék, mert bevihetném a gyerkőcök közé, és akkor énekelni is lehetne a szabadidőnkben, nem csak mindig mesét olvasni és rajzot készíteni róla. Minerva (mj.: a gitárom) is biztosan nagyon értékelné, hogy nem csak hetente egyszer veszem elő, mikor Luis itt van, és tudok újat tanulni.

Szeretnék jobb lenni az emberek megértésében, az önkifejezésben, a családom szeretetében, az élet elviselésében, a terveim megvalósításában, és a macskám nevelésében. 

Rengeteg dolog van, amiben még lenne hova fejlődnöm, de abban is jobbnak kellene lennem, hogy ezeket mind leírjam...

28. nap: Álmaid állása

Nos, ha tényleg az álmaim állását kéne leírnom, akkor egyetlen szót írnék: pedagógus. De ha ez ilyen egyszerű volna...

Most leírok két gondolatmenetet ezzel kapcsolatban.

1.: Álmaim állása olyan, hogy minimális erőfeszítéssel maximális nyereségre teszek szert, nem kell alkalmazkodnom senkihez, és nem kell attól félnem, hogy egyik nap arra megyek be, hogy nincs munkám. Szóval biztos munkahely, megfelelő kereset, és nem túl megerőltető munkavégzés jellemezné. Egy olyan állás lenne, ahol nem kellene attól félnem, hogy nem felelek meg az elvárásoknak, és nem támasztanának elém olyan követelményeket, amiknek ember nem tud eleget tenni. Nem bontanák fel a szerződést mindenféle csip-csup ügyekre hivatkozva, és nem fúrnának a kollégáim. Jó viszonyt ápolnék a főnökkel, aki nem akarná minden helyzetben érzékeltetni velem, hogy ő a vezető, én a beosztott. Élvezettel mennék be dolgozni minden nap, és megkapnám a szabadságom akkor, amikor kérem. Kivehetnék szabadnapot az év bármely szakában, és elég lenne egy telefonhívással meghosszabbítanom. Nem kellene attól tartanom, hogy a távollétemben bocsátanának el. Egyáltalán nem kellene attól tartanom, hogy a távollétemben bármilyen engem érintő és a munkámat/munkavégzésemet befolyásoló döntés születik. Megbecsülnék a munkámat, és olyan feladatokkal bíznának meg, amiket jókedvvel és jó tudással tudnék elvégezni. (Az itt felsoroltak nem, vagy nem mind ellenpéldák előző tapasztalatok illetve munkahelyek után.)

2.: Álmaim állása olyan, hogy megegyezik a hobbimmal, vagyis nem tekintek munkanapnak egyetlen napot sem, mikor valami olyannal foglalkozok, amivel pénzt keresek. Ilyen volt a tavalyi munkahelyem, csak a fizetésem volt kicsit kevés. De végső soron álmaim állása is gyerekmunka lenne, vagyis mindenképp gyerekekkel dolgoznék. Pl egy iskolában (amilyenben most vagyok) egy osztály vezetőjeként (majdnem amilyennek most vagyok) egy jó tanári gárdában (hasonlóban, mint amilyenben most vagyok). De nem lenne bennem görcsös feszültség, hogy minden szabálynak megfeleljek, és minden előírást betartsak, mert minden lépésemet figyelik. Szeretnék egy határozatlan idejű szerződést egy normális intézményben, normális gyerekekkel, normális körülmények között. 

De "jelen állás szerint" inkább távolodom ettől a céltól, mintsem közelítek hozzá...

27. nap: Ha lenne 3 kívánságod, mit kívánnál?

Luis, csoki, és alvás. Vagy ne aprózzam el ennyire?

Igazából sosem gondoltam ezt a kérdést igazán komolyan, mert ÚGYSINCS 3 kívánságom, és Dévényi Tibi bácsi sem túl nyerő nálam. Arra meg már válaszoltam, hogy mire költeném a lottó 5-öst, szóval eleve nem fogok olyanokat mondani, amik pénzen megvehetők. Bár el tudnék költeni én milliókat erre-arra... És volt egy olyan kérdés is, hogy 5 dolog a kívánságlistámról, szóval ez a kérdés nonszensz.

Na de legyen meg a te akaratod, és tudod mit? Érzéketlen módon csak magamra használom föl mind a három képzeletbeli kívánságomat. Nesze neked:

1.: Szeretnék repülni, mint a madarak, szóval nem repülőgépen, hanem magamtól, a város fölött. Mondjuk egy napig.

2.: Szeretném hallani az emberek gondolatait. De hogy ne legyen túl megterhelő, azt is csak 1 napig.

3.: Szeretnék egy olyan masinát, ami egyszerre számítógép, telefon, televízió, rádió, hangoskönyv, könyvolvasó, magnó, egyszóval minden médiás elektronikus szerkezet, ami (és itt jön a csavar, haha, figyelj!) sosem romlik el!

Elégedett vagy? Hurrá.